Reformáció

A latin eredetű reformáció szó helyrehozást, illetve megújítást jelent. Vallási és történelmi szempontból a reformáció fogalma alatt azt az elsősorban Luther Márton és Kálvin János vezetésével kidolgozott teológiai és vallási irányzatot értjük, amely a 16. század első felében a keresztény egyház teológiai, erkölcsi és szervezeti megújítását eredményezte. A reformáció tanai tágabb értelemben máig érezhető hatással vannak bizonyos társadalmi, művészeti, politikai és gazdasági kérdésekre.

A reformáció előtt, azaz a világ a 15. században

A reformáció fő elindítójaként számontartott Luther Márton születési ideje (1483) Európa történetének egyik legellentmondásosabb korszaka volt. Egymás után dőltek meg az addig stabil, biztos dogmák és axiómák.

Nemcsak a leginkább a 15–16. század fordulóján az „öreg kontinensen” elterjedt új filozófiai irányzat, a humanizmus és a vele szoros összefüggésben álló reneszánsz rendítette meg a középkori világképet, de a földrajzi felfedezések – amelyek az addig bevett geocentrikus világképet is fölborították – és a más kontinensekről származó újdonságok is hatással voltak a mindennapokra, amellett, hogy az egymás után jegyzett, a köznép számára többnyire érthetetlen technikai találmányok szinte minden területen átalakították az emberek életét.

Mindezeken kívül az Európát fenyegető oszmán előrenyomulás és a lakosságot tizedelő járványok is nyomasztóan hatottak a területileg érintett lakosokra. Mindezt csak fokozta a világvégétől való rettegés, amely az 1400-as évek végéhez közeledve eluralta az amúgy is nyugtalan közhangulatot. Talán nem véletlen, hogy ebben a reformáció előtti időszakban növekvő tendenciát mutatott a vallásosság iránti érdeklődés.

Humanizmus, a reformáció szellemi előfutára

A reformáció időszakát megelőző változások nemcsak a tudományos és a hétköznapi élet területén jelentek meg, hanem szellemi területen is. Ezt leginkább a humanizmus kibontakozásában lehet tetten érni.

A humanizmus kifejezés a latin humanitas, azaz műveltség szóból ered, jelentése: képzett, művelt ember. A humanizmust az antik értékekhez való visszatérés jellemzi, azáltal, hogy nagy hangsúlyt helyezett a klasszikus antik irodalom tanulmányozására, valamint a görög, a latin és a héber nyelv tanulására. Ennek jegyében a humanisták alaptétele, az Ad fontes!, azaz a „Vissza a forrásokhoz!” is erre utalt, amikor az ókori művek eredeti nyelven való tanulmányozását szorgalmazták.

A későbbi reformátor, Luther Márton szerzetesként latin nyelven olvasta először a Bibliát. A humanizmus hatására vette kezébe eredeti nyelven – héberül és görögül – a szent iratokat (bibliahumanizmus).

A humanista mozgalom teljesen más oldalról közelítette meg a teológiát is, mint a korábbi, meglehetősen merev szabályok szerint működő skolasztika. A humanisták nagyobb szerepet szántak a laikusoknak az egyházban, a teológiában gyakorlatias módon a pedagógiai és az etikai elemeket hangsúlyozták, és (a középkoriak helyett) az ókori egyházatyák olvasását szorgalmazták.

Luther és legjobb barátja, a reformációi tanok kidolgozásában is munkatársa, Philipp Melanchthon is sok szempontból humanista nézeteket vallott. Rotterdami Erasmus, az Európa-szerte ismert nagy tudós a reformáció kezdetén köszöntötte a „kicsi”, ismeretlen ágostonos szerzetest, Luthert, bár a szabad és szolgai akaratról folytatott vita után ő és sok humanista is elfordult a reformációtól.

Utolsó szikrák a lutheri reformáció előtt

A reformáció bölcsőjében, a Német-római Birodalomban a 15–16. század fordulójára jellemző vonások ugyanúgy megfigyelhetők voltak. A világvége-hangulatot csak fokozták azok a szerzetesek és prédikátorok, akik városról városra jártak, és látványos szónoklatokban a végső ítélet közeledtét hirdették – nagy kavarodást okozva ezzel.

Az ereklyék tisztelete és gyűjtése, valamint a különböző zarándoklatok szintén a reformáció előtti kor jellemzői voltak. Bölcs Frigyes szász választófejedelemnek, a reformáció lelkes hívének a leírások szerint több ezer darabból álló gyűjteménye volt, amelynek javát 1493-as szentföldi zarándoklatából hozta. A kollekciót a wittenbergi vártemplomban tette ki közszemlére, udvari festője, Lucas Cranach pedig fametszetekkel illusztrált kalauzt készített hozzájuk. A korabeli tanítás szerint, ha valaki az ereklyék előtt imádkozott, purgatóriumi szenvedéstől menthette meg magát. Luther – a reformációi gondolkodás jegyében – többször is elmarasztalta protektorát az ereklyék miatt.

A reformáció századában jelentős társadalmi problémák jelentkeztek Németföldön. A 16. században bekövetkezett népességnövekedés és a vidéki lakosság városokba áramlása miatt birodalomszerte élelmiszerhiány és éhínség alakult ki, a reformáció korabeli háborúk pedig többszörös terhet jelentettek az amúgy is túlhajszolt parasztság számára. Mindehhez társult sokak ellenérzése, amelyet a papok erkölcstelen életmódja és az egyház anyagi visszaélései váltottak ki.

A reformáció kezdete

Maga Luther is nagy szerepet játszott a 16. században lezajlott változásokban. Az Ágoston-rendi szerzetes lázadása a „bűnbocsánati díj” ellen egész Európát megmozgatta, pedig reformációi mozgalma mindenfajta tervezettséget mellőzött.

A wittenbergi egyetem teológiai doktorát mint gyakorló papot is mélységesen felháborította az úgynevezett búcsúcédulák árusítása. X. Leó pápa ugyanis, hogy tovább építhesse a vatikáni Szent Péter-bazilikát, 1515-ben teljes búcsút hirdetett azoknak, akik pénzadományokkal hozzájárultak a katedrális befejezéséhez.

Aki vásárolt búcsúcédulát, annak a pápa vagy a megbízottja megbocsátotta vétkeit, sőt elengedhette az imák elmondásából, böjtölésből és zarándoklatból álló egyházi penitenciát is.

A reformációt elindító Luther a Szentírásra hivatkozva meggyőződéssel vallotta, hogy a bűnöket csakis Isten bocsáthatja meg, üdvösséget csakis Isten adhat.

1517. október 31-én végső elkeseredésében levelet írt egyházi feletteseinek a témában, amelyhez kilencvenöt tételben megfogalmazott vitaanyagot mellékelt. Az így reformátorrá vált Ágoston-rendi szerzetes abban reménykedett, hogy a levele alapján kialakuló disputa megszünteti majd a nézeteltéréseket és a visszaéléseket. Az, hogy Luther ezen a bizonyos napon valóban kiszegezte-e tételeit a wittenbergi vártemplom ajtajára, kérdéses, de a hagyomány mindenesetre így tartja.

A reformációt elindító tételeit és egyéb írásait a könyvnyomtatásnak köszönhetően hamarosan az egész birodalomban, sőt még azon túl is olvashatták. Hatása felülmúlhatatlan volt: egyházmegújítói gondolatai széles körű fogadtatásra találtak, a reformáció pedig futótűzként terjedt Európa-szerte.

A reformáció teológiai alapja, a solák

A solával kezdődő latin kifejezések foglalják össze a reformátorok alapvető teológiai tételeit. Az első négy összefügg tartalmilag, míg az ötödik egy másik teológiai gondolatot hoz.

A sola Scriptura, azaz egyedül a Szentírás reformációi elv szerint egyedül a Biblia a keresztény tanítás tiszta forrása, mivel Isten a Bibliában leírtakban nyilatkoztatta ki magát és a szavát. Ez az isteni tiszta forrás mindenki számára elérhető és érthető, mivel a Szentírás önmagát magyarázza.

A sola fide, azaz egyedül hit által reformációi elv azt mondja ki, hogy a megigazulás, vagyis hogy Isten bárkit igaznak nyilvánítson a halála után – más szóval az, hogy az ember üdvözüljön –, egyedül hit által érhető el. Ezt az elvet a reformáció alapjának is nevezik, mivel ez állt Luther Márton és a többi reformátor tanításának a középpontjában. „A tanítás, melyen áll vagy bukik az Egyház” (articulus stantis et cadentis ecclesiae) – fogalmazta meg Luther. A hit általi megigazulás és a Krisztusban való hit általi üdvözülés ma is a protestáns kereszténység központi tana.

A sola gratia, azaz egyedül kegyelemből reformációi elv azt mondja ki, hogy az üdvözülés csak és kizárólag Isten kegyelme által lehetséges. Nem befolyásolja, hogy az ember mennyi és milyen jót tett életében. A megváltás olyan ajándék Istentől, amelyért az ember nem tett semmit.

A solus Christus, azaz egyedül Krisztus reformációi elv szerint egyedül Krisztus a közvetítő Isten és ember között, így senki másra nincs szükség közbenjáróként. Ezzel szemben a katolikus egyház úgy tanítja, hogy az apostolok és munkatársaik, az angyalok és az üdvözültek is közbenjárók, azaz a bűnös számára ki tudják eszközölni a megtérés kegyelmét és a bocsánatot.

A soli Deo gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség reformációi elv alapján minden dicsőség egyedül Istennek jár, mivel a megváltás kizárólag az ő akarata és tette által ment végbe.