Skip to main content

2024. január 24. 18:36

Az imádkozó Luther

Nem kötelesség, hanem lehetőség – ez Luther Márton egyik legfontosabb felismerése az imádkozás mibenlétéről. A reformátor személyes imaélete sok változáson ment keresztül, miközben a Szentírást tanulmányozta, és hűen tükrözte azt, miképpen hatott rá az evangélium. Reuss András lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem professor emeritusa tanulmánya a Credo evangélikus folyóirat 2023/1. számában jelent meg.

imádkozó kéz

Az imádkozás három módja

A szerzetesi élet középkori rendje napi hétszeri közös imádkozást követelt meg előírt fohászokkal és könyörgésekkel, valamint hetente a százötven zsoltár felolvasását. Nyilvánvaló, hogy nehéz, talán lehetetlen is volt mindezeket mindig odaadó átéléssel végigmondani és ‑hallgatni. De felhívták a figyelmet a problémára azzal, hogy gondosan megkülönböztették az imádkozás háromféle módját.[1]

Az egyik a megértés nélkül mondott ima (devotio materialis), amikor csak a szöveg pontos elmondására ügyeltek, és semmi többre. A helyzetet Luther így ecsetelte: „…csupán üres szavak mormolása figyelem nélkül. Ezt csak az emberek előtt, csupán szájjal végzik.”[2] Annyi értelme az ilyen imának mégis, „hogy fájdalmat okoz az ördögnek”.[3]

A másik a megértve mondott ima (devotio formalis), amikor valaki érti ugyan a szavakat, de csak kötelességszerűen mondja őket. Ilyen helyzetben találta magát a reformátor is 1520-ban, amikor professzori feladatai miatt az előírthoz képest már negyedévnyi lemaradását úgy igyekezett behozni, hogy szombatonként szobájába zárkózva mondta az imákat.[4] Szerzetestársai között pedig akadt olyan, aki oktatói kötelezettségeire hivatkozva egész évre felfogadott valakit, hogy imádkozzék helyette.[5] Nem is lehetett ez más, mint „engedelmesség nélkül vagy kényszeredetten és kedvetlenül, esetleg pénzért, dicséretért és dicsőségért”[6] mondott szöveg, amelyet nem lehetett komolyan imádságnak mondani.[7] Jutalma azonban ennek is lehet, mondja Luther: mulandó vagyon és dicsőség, „ahogy Isten a szolgáját és nem a gyermekeit jutalmazza”.[8] A problémát Luther maga személyesen átélte azáltal, „hogy a zsoltár vagy az előírt zsolozsma véget ért anélkül, hogy tudtam volna: az elején vagy a közepén vagyok?!”.[9] Tapasztalta, hogy még azok között is, akik ismerték és imádkozták a Miatyánkot, sokan csak értelem nélkül elhadarták-ledarálták a szavakat. Felidézi az egyszeri pap komédiába illő imádkozását, aki az előírt ima szövegét mondva egyre újabb parancsokat osztogat szolgáinak, és nógatja őket.[10] Ilyesmit nemcsak pap, hanem mindenki átélhet, még napjainkban is.

Az imádság harmadik módja a hathatós ima (devotio affectualis). Ez „a lelki és valódi ima szívbéli vágyakozás”,[11] amely Isten szent és istenfélő gyermekévé tesz, szemben az elsővel, amely szenteskedéshez vezet,[12] és a másodikkal, amely hamis magabiztosságot ad.[13] Az első kettőt lehet előírásra végezni, de szívből vágyakozni parancsszóra nem lehet.

Wolfgang Stuber: Luther Márton mint Jeromos a dolgozószobájában

Édessé váló parancs

A középkori egyházban jól tudták persze és gyakran el is mondták, hogy az imádság a szív fölemelkedése Istenhez. Csak éppen azzal nem boldogultak, hogy kicsoda Isten. Így kifogástalan szerzetesi élete ellenére is állandóan háborgott Márton testvér lelkiismerete. Amint életére visszatekintve megvallotta: „…semmiképpen nem tudtam abban bizakodni, hogy elégtételeim kiengesztelik” Istent.[14] Kortársaira gondolva pedig úgy vélte, hogy „bensőnkben bizonytalanul imádkoztunk magunk elé, találomra és vaktában.”[15] Azonban az úgynevezett toronyélmény[16] azzal a felismeréssel ajándékozta meg a reformátort, hogy Isten nemcsak szigorú bíró, hanem szerető mennyei Atya is, akinek a parancsai édessé válnak, „ha azokat nem csupán a könyvekben, hanem Üdvözítőnk sebeiben olvasva értjük meg”.[17] A reformátori felismerések nemcsak teológiáját és tanítását, hanem lelkiségét és imádságát is megváltoztatták.[18] Önmagában már erre is úgy tekintett, mint reformátori ténykedésének hálára indító eredményére.[19] Az buzdít tehát imádkozásra, és az magyarázza újra és újra az Úrtól tanult imádságot, aki maga is imádkozó ember: „…úgy adom eléd – írja a wittenbergi borbélynak –, amint gyakorlom, és amint én magam is imádkozni szoktam.”[20]

A második parancsolat kapcsán nemcsak annak közvetlen értelmére utal, nevezetesen Isten nevének szükségtelen emlegetésére vagy az azzal való visszaélés tilalmára. A parancsolat magában foglalja a név helyes használatát, vagyis az imádságot: „hogy Isten nevét minden bajban segítségül hívjuk, imádjuk és hálaadással dicsőítsük.”[21] Ugyanígy, az Úrtól tanult imádság nemcsak a helyes imádság mintája, hanem imádkozásra szóló parancs is. Saját magából az ember nem meríthet bátorságot arra, hogy a mindenható Istent mennyei Atyának szólítsa. Ezt a szabadságot és bátorságot Jézus szava adja meg: „Ti azért így imádkozzatok…” (Mt 6,9)

Lelke mélyéig megérintett emberként szól Luther a Jézus által tanított imában foglalt megszólításról. Szavait idézni kell, hogy érzékeltessék azt a bensőséges hangot, amellyel az Atya megszólítást értelmezi. „Nincs még egy olyan név, amely nagyobb bizalommal töltene el minket Isten iránt, mint az »Atya«, ez édes, mélyreható és szívből jövő beszéd. Nem lenne ilyen szeretetteljes vagy vigasztaló, ha »Urat«, »Istent« vagy »Bírót« mondanánk, mert az »Atya« szó velünk született, és természeténél fogva kellemes. Ezért ez a legkedvesebb Istennek, és ez a név az, amely a legjobban indítja őt arra, hogy minket meghallgasson. Ezzel a névvel valljuk mi is magunkat Isten gyermekeinek. Ezáltal mélységesen meghatjuk Istent, mert nincs kedvesebb szó annál, mint a gyermeké, amelyet atyjához intéz. Ebben segít még az is, ha ezt mondjuk: »ki a mennyekben vagy«. Ezek azok a szavak, amelyekkel megvalljuk szánalmas szükségünket és nyomorúságunkat, és amelyek láthatóan arra indítanak minket, hogy könyörögjünk, Istent pedig arra késztetik, hogy megkönyörüljön rajtunk.”[22] Mindez azonban nem hatalmaz fel bizalmaskodásra, hiszen az isteni kegyelem felmérhetetlen csodája, hogy „egy nyavalyás ember csak úgy megszólíthatja a hatalmas Felséget a mennyországban, és nem kell tőle megijednie, hanem tudhatja, hogy Isten barátságosan mosolyog rá Jézus Krisztus, az ő édes Fia, a mi Urunk és Megváltónk kedvéért”.[23]

Az imádkozás Luther értelmezésében tehát nem az emberre rótt, fáradságosan teljesítendő kötelesség, hanem páratlan lehetőség. A meghallgatás ígérete tartozik ugyanis hozzá: „kérjetek, és adatik, a zörgetőnek megnyittatik” (vö. Mt 7,7–8). Az igazi imához az embernek elsősorban nem is annyira parancsra, mint inkább biztatásra van szüksége: „Szívünknek ettől föl kell ébrednie és lángra kell lobbannia, hogy kedvvel és örömmel imádkozzunk. Hiszen azért tanúsítja igéjével, hogy szíve szerint gyönyörködik imádságunkban, sőt meghallgatja és teljesíti azt, hogy meg ne vessük, szélnek se eresszük imádságainkat, és ne kérjünk bizonytalanul.”[24] Az a jó imádság talál meghallgatásra, amely emlékezteti Istent ígéreteire. Semmit sem kaphat ugyanis az ember Istentől a maga méltó voltáért, „hanem csakis Isten mélységes könyörületessége által, mely minden kérést és vágyakozást megelőz”.[25]

Elhidegülés és elkedvetlenedés ellen

Általános tapasztalat mindmáig, hogy az ember mégis megfeledkezik az imádságról, abba is hagyja, mert elhidegül és elkedvetlenedik. Mindenkit fenyeget ez a veszély, még a Szentírás doktorát is, amint ezt a wittenbergi borbélyt imádságra buzdítva ország-világ előtt megvallotta.[26]

Az ilyen megfáradás legfőbb oka az imádság kisiklott értelmezése, amikor olyan cselekedetnek tartják, amelyet az ember ad Istennek, nem pedig megfordítva. A reformátor ezért minden alkalmat megragad, hogy hirdesse az imádságnak az Isten atyai szeretetéből fakadó lehetőségét. Nem kivételes ez a gondolat Luther teológiájában, hiszen a 118. zsoltárt magyarázva is hosszan sorolja Isten hálára indító ajándékait,[27] amint a Hiszekegy Kis kátéban szereplő magyarázatában is aprólékosan számba veszi őket.[28] A szerető Atya hirdetésével azonban Luther nem törölte el a szent és féltékeny Isten képét, aki előtt következménye van az ember hűtlenségének. A kegyelmes Istent megismerő reformátor nemcsak az ember vesztes, elveszett, tehetetlen, kilátástalan, bűnös és kárhozatos helyzete ellenére, hanem éppen amiatt tartotta szükségesnek az Istenhez kiáltó imádságot. A Nagy kátéban megfogalmazott érvelése példája lehet ennek: „…semmire sincs nagyobb szükségünk, mint arra, hogy szüntelenül ostromoljuk Isten fülét, kiáltsunk hozzá, és könyörögjünk, hogy adja, éltesse és növelje bennünk a hitet és a Tízparancsolat megtartását, és hárítsa el mindazt, ami ebben akadályoz és gátol minket.”[29] Az írásaiból felhozható sok más idézet helyett hadd igazolja ezt végül egy magyar fordításban eddig még meg nem jelent kis emlékeztetője. Ezen a „kis vigasztaló cédulán”[30] Luther felsorolja érveit, amelyekkel a méltatlansága miatt az imádkozással felhagyó ember – a konkrét esetben a súlyosan megbetegedett és lázasan ágyban fekvő, reményét vesztett Justus Jonas – bátoríthatja magát, hogy a magasságos és felséges Isten bizonyosan meghallgatja:

„Ezért hát így beszélj és gondolkozz:
1. Engem Isten arra méltatott, hogy Teremtőm a semmiből megteremtsen, az anyaméhben megformáljon, stb.
2. Engem Isten arra méltatott, hogy Isten egyszülött Fiának halála és szent vére által megváltson engem.
3. Engem Isten arra méltatott, hogy a Szentlélek engem Krisztusról, Isten Fiáról tanítson, szívembe az evangélium iránt kedvet és szeretetet adjon.
4. Engem Isten arra méltatott, hogy a szent igehirdetői hivatalt bízza rám. Továbbá, hogy Isten a szent evangéliumot, az ő nagy mennyei titkát és bölcsességét általam hirdettesse és kinyilvánítsa.
5. Engem Isten arra méltatott, hogy Istenért oly sokat elhordozzak és szeressek.
6. Engem Isten arra méltatott, hogy erős isteni segítséggel oly sok kísértés, veszedelem és ellenállás közepette megmaradjak a sátánnal és a világgal szemben.
7. Engem Isten arra méltatott, hogy az ő parancsára mindezt higgyem.
8. Engem Isten arra méltatott, hogy az ő örök irgalma elvesztésének terhe mellett kedvesen megparancsolja, hogy sem e [fent említett] dolgok valamelyikében, sem az ő kegyelmében és édes atyai szívében Krisztus által ne kételkedjem.”

E rövid irat idézett részlete arra bátorít, hogy Istenhez mint ajándékozóhoz forduljunk. Erre pedig unos-untalan emlékeztetnünk kell magunkat. Tudnunk kell, hogy nem egymagunkban küzdünk az elhidegüléssel, hiszen Isten is segítségünkre van, aki „szereti a kísértéseket, és haragos is miattuk. Szereti, hogyha azok minket imára indítanak, de haragos miattuk, ha kétségbe ejtenek. […] Ám Isten a megszomorítottak és megkísértettek halk sóhajtásait is meghallja.”[31]

Szívbeli vágyódás

Mégsem arról az oldalról közelíti meg a megszólítást, hogy van-e, és ha igen, mi a feltétele annak, hogy az Istentől elszakadt emberek mennyei Atyának szólíthassák Istent. Inkább olyan biztatásként értelmezi, amelyet kimondva az imádkozó „elismeri, hogy van egy Atyja, aki a mennyekben van. Ő pedig egyedül és nyomorultul érzi magát a földön. Ebből egy olyan gyermek szívbéli vágyódásának kell következnie, aki atyja országától távol, idegenek között nyomorban él.”[32] Egybecseng ez az elveszett fiú Lukács evangéliumában olvasható példázatával, ahol a méltatlanná lett fiú, atyának szólítja apját (Lk 15,18–19). Még attól a merésznek tűnő állítástól sem riad vissza a wittenbergi prédikátor, hogy az ember, aki ilyen helyzetét látva könyörög, „igaz szívvel áll Isten előtt, képes imádkozni és Istent kegyelmességre indítani. Ez tehát olyan hatalmas beszéd, amelyet lehetetlen saját magunktól kimondanunk, mert ez Krisztus Lelkének munkája a mi szívünkben.”[33] Ebből az imádságból ugyanis a távolba szakadt gyermeknek a mennyei Atya országa utáni szívbéli vágyódása hangzik fel. Ez a szívbéli vágyódás nagyon mélyről jövő érzés. Egy alkalommal így sóhajt fel Luther: „Ó, ha én úgy tudnék imádkozni, ahogy a kutya néz a húsra! Az ő gondolatai kizárólag a darab húson csüggenek, azon kívül nem gondol, nem kíván, nem remél semmit. Látod, a legigazabb szívek is abban tévesztik el a dolgot, hogy mellékes gondolatok nélkül nem tudnak imádkozni.”[34]

Nemcsak Melanchthon tett említést Luther imádkozásáról, hanem Veit Dietrich (1506–1549) is, aki a Doktor közeli munkatársaként mellette töltötte a coburgi hónapokat (1530). Philippus mesternek küldött levelében így számolt be erről: „Nincs olyan nap, hogy a legalkalmasabb időben ne töltene legalább három órát imádkozással. Egyszer megesett velem, hogy meghallottam imádkozását. Jóságos Isten, mennyi Lélek, micsoda hit volt magukban a szavakban. Olyan tisztelettel kér valamit, hogy érződik, Istennel beszél, akkora reménnyel és hittel, mintha apjával és barátjával beszélgetne. »Tudom, mondogatta, te Atyánk és Istenünk vagy. Bizonyos vagyok tehát, hogy a te fiaidnak üldözőit elveszted. Ha ezt nem is tennéd, a te ügyed a miénkkel van összekötve. Tied ez az egész ügy, mi ahhoz vagyunk kötve, tehát te védj meg, stb.« Távolról hallottam, hogy nagyjából ezeket a szavakat imádkozta hangos szóval. Felhevült a lelkem ettől a páratlan benyomástól, hogy olyan barátian, olyan erőteljesen, olyan tisztelettel beszél Istennel, és imádság közben a zsoltárokból vett ígéretekkel úgy ostromolja, mint aki bizonyos, hogy minden bekövetkezik, amit kér.”[35]

A mennyei Atya persze szavaink nélkül is ismeri helyzetünket, és az ember néma imádságát is megérti. Asztali beszélgetéseiben többször is említi ezt a reformátor, bátorításul hozzátéve, hogy „a szívből jövő imádság és a szegény emberek jajgatása olyan sikolyként hangzik, hogy azt a mennyben minden angyalnak meg kell hallania. Urunk Istenünknek nagy füle és éles, finom hallása kell, hogy legyen.”[36] Felidézi, hogy amikor Izrael fiai a Vörös-tengerhez érkeztek, zúgolódtak Isten ellen, és Mózes is sóhajtott nagy csüggedésében: reszketett, vacogott, lehorgasztotta fejét, kiáltása hangtalan volt (a bibliai elbeszélés nem említi, hogy hangosan imádkozott volna: 2Móz 14,15), de Isten előtt annál hangosabb.

Az imádságra kapott szavak és a gondolatok

Senki sem gondolhatja tehát, hogy az elhangzó szavakra Istennek lenne szüksége. A szavakkal mondott hangos, tehát nem hangtalan imádsághoz mégis egész életében ragaszkodott Luther.[37] Nem azért, mintha a meghallgatás feltételének tartotta volna. A szavakat azért nem nélkülözheti az ember, mert a puszta érzések nem védenek az idegen gondolatok ellen, így az ördög is félrevezethet, és – ha szavak nélkül akarjuk megélni vágyódásunkat – teljesen kiöli az imádságot a szívből. A hallott szavak edzik a figyelmet, és helyes imádkozásra ösztönöznek. A szavak a hangszerekhez hasonló eszközök, amelyek segítenek a szívet Istenhez emelni. Ezért a szavakba kell kapaszkodnunk, és hálásnak kell lennünk Isten iránt, hogy kaptunk szavakat, amelyekkel imádkozhatunk.[38]

A Miatyánkot egyrészt azért tartja „a legfőbb, a legnemesebb és a legjobb” imának, mert „a mi irgalmas és hű Mesterünk” tanított bennünket rá.[39] Másrészt a tartalma miatt, mert még a zsoltárok –, amelyeket pedig a reformátor nagyra értékelt, kedvelt és sokszor imádkozott – sem „fejezik ki olyan világosan ennek az imának a lényegét, jóllehet teljes mértékben hordozzák”.[40] Egyéb imáinkban ugyanis igen gyakran „jobban keressük saját akaratunkat és dicsőségünket, mint Isten akaratát és dicsőségét.”[41] Mégsem vetette meg a többi imát, sőt bátorított, hogy ki-ki saját szavaival imádkozzék, és ő maga is sokszor így tett, akár élő szóval, akár írásban. Először megjelent imádságoskönyve (1522)[42] azonban nem tartalmazott általa megfogalmazott imádságot, és néhány évvel később ki is fejtette egy prédikációjában, hogy könyvekből nem lehet jól imádkozni. Elismerte mégis, hogy meg lehet tanulni belőlük, miként és miért kell imádkozni, és indítást kaphat az ember a könyörgésre. A legfontosabb, hogy az imádságnak a szívből kell szabadon áradnia, előírt szavak nélkül, és magának kell szavakba foglalnia, ami után a szív vágyódik.[43] Óvott a szószaporítástól is (vö. Mt 6,7): a sok szót és kevés tartalmat hordozó, hosszú imádság a pogányokra jellemző, míg a kevés szót és mély tartalmat a keresztyénekhez illőnek tartotta,[44] akik „lehetőleg kevés szóval” imádkozzanak.[45] Ez azonban nem azt jelentette – amint azt gyászbeszédében Melanchthon felidézte –, hogy ne szállt volna vitába azokkal, akik „akár lustaságból, akár elfoglaltságuk miatt azt mondották, hogy elég csak egy felsóhajtással imádkozni”.[46] Meg kell tehát tanulni, hogy különbséget tudjunk tenni a locsogás és a valamiért való könyörgés között.[47] A leírt vagy megtanult imádságok az elmondandó szavakkal rendet visznek az imádkozásba. De annyira megszokottá válhatnak, hogy odafigyelés nélkül mondjuk őket. A megszokás ellen orvosság lehet, ha az ember nem mindig ugyanazt imádkozza, nehogy fecsegés vagy gépies dolog legyen az imádkozás.[48] Mégis tartott attól, hogy akik túl sok hangsúlyt fektetnek az önálló imádkozásra, emiatt lenézik az igazán lelki, belső és igazi Miatyánkot.[49] Önálló iratokban és prédikációkban hosszabban vagy rövidebben sokszor magyarázta az Úrtól tanult imádságot.[50]

Nemcsak a szavakon múlik azonban a helyes imádkozás, hanem a hozzájuk tapadó gondolatokon is. Még a Miatyánkot is lehet ezért helytelenül imádkozni, írja különös címmel közreadott kis iratában: A Miatyánk rövid és helyes magyarázata elölről és hátulról.[51] Ha a tartalmi súlypont az első három-négy kérésen van, tehát Isten nevén, országán, akaratán és a mindennapi kenyéren – amely alatt ekkor Krisztus testének szentségét érti –, és ha ezután következik az ember kívánsága és igénye, akkor helyesen imádkozunk. De a legtöbben hátulról, visszafelé imádkozzák a Miatyánkot, mert először minden rossztól akarnak szabadulni, hogy boldogságban éljenek, és önmaguknak tetsszenek, hogy ne legyen részük kísértésban, hanem gond nélkül élhessenek, és csak ezek után, de talán sohasem kérik bűneik bocsánatát, Krisztust, a mindennapi kenyeret, s sohasem imádkoznak Isten akaratáért, országáért és neve megszenteléséért. A „hátulról” tehát azt jelenti, hogy Jézus eredeti szándékával ellentétben az így imádkozó ember kívánsága kerül az első helyre, Isten neve és ügye, amely pedig a legfontosabb, az utolsóra.

A megromlott lelkiséget a reformátor nagyon erős szavakkal ostorozta. Nem tartotta sem imádságnak, sem Isten dicséretének az imamorzsolgatást, amelyet a kolostorokban az előírást követve úgy végeznek, „mint valami marhamunkát”.[52] Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy az imádkozásnak kell legyen valamilyen rendje, amelyhez ragaszkodunk.[53] A kialakult imádságos formulák isteni rendeltetése Luther szerint – gyászbeszédében Melanchthon erről szólt –, hogy az imádkozó lelkét lángra lobbantsák, és Istenről tegyenek bizonyságot.[54] Rámutatott az imádságról alkotott gyakori vélekedés másik oldalára, miszerint az ima szerepe nemcsak az, hogy az imádkozó részére segítséget vagy előnyt szerezzen Istennél, hanem Isten kezében is eszköz, hogy általa az emberre hasson.

Nem segít, ha megfelelő hangulatra várunk

Sokat foglalkozott a reformátor a minden imádkozót fenyegető elkedvetlenedés és elhidegülés orvoslásával is. Ha az ember arra vár, hogy majd megjön a kedve az imához, akkor a hétköznapi dolgok úgy elterelik, hogy „a végén aznap semmi sem lesz az imádkozásból”.[55] Az imádkozás halogatása nem segít ezen a helyzeten. Másokat saját erőfeszítéseivel is biztatott. Öntudatosan említi a Nagy káté hosszabb előszavában, hogy doktorként és igehirdetőként van annyira tanult és tapasztalt, mint elbizakodott kritikusai és ellenfelei, mégis kátétanításban részesülő gyermekként mondja el (hangosan)[56] a Miatyánkot, a Tízparancsolatot, a Hiszekegyet és a zsoltárokat.[57] Kijelentését megismétli a wittenbergi borbélynak,[58] és hozzáteszi: „…mint öregenber sem tudok vele betelni.”[59] Néhány évvel halála előtt említi, hogy „még most is mindennap arra ösztökélem magamat, hogy tudjak imádkozni, és megelégszem azzal, ha lefekvéskor el tudom mondani a Tízparancsolatot, a Miatyánkot és aztán még egy vagy két igét a Szentírásból, és aztán ezeken gondolkodom, úgy alszom el”.[60]

Ősi hagyomány, hogy a napi imádkozás keretében a Miatyánkon kívül a Tízparancsolatot és az Apostoli hitvallást is elmondják, és a zsoltárokat olvassák. Ezek Luther számára nem egyszerűen az imádkozás és elcsendesedés kötelező részei, mintegy napi penzumai, hanem olyan szövegek, amelyek imádkozásra bátorítanak, mert tartalmazzák a hozzá kapcsolódó ígéreteket,[61] szembesítenek mulasztásainkkal, önzésünkkel, tehetetlenségünkkel. Ha ez megtörténik, „akkor magától ömlik az imádság, úgy, ahogyan ömlenie kell, és nincs szükségünk tanításra arról, hogy hogyan készülődjünk hozzá, és miből merítsünk áhítatot”.[62] Ezeket a szövegeket Luther nemcsak felmondta, hanem el is mélyedt bennük, úgy, hogy gondolatait imádságba foglalta. A Péter mesternek készült irat nem is igazán magyarázat, hanem tulajdonképpen az egyes kérésekhez fűzött imádságok sora. Így látta őt egyetemi kollegája, Melanchthon is: „Gyakran találtam őt olyan helyzetben, amikor könnyezve imádkozott az egész anyaszentegyházért. Ugyanis csaknem mindennap szakított magának valamelyes időt arra, hogy egyes zsoltárokat elmondjon, amelyekbe sóhajtozva és könnyezve szőtte bele a maga óhajait.”[63] Számos írásában is ezt az eljárást követte. Ez lehetett az oka egyesek gúnyolódó megjegyzésének, hogy Luther módján négy nap sem lenne elegendő egyetlen Miatyánk elimádkozásához.[64]

Másokkal együtt

Nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a megszólítás többes számban hangzik el a Miatyánkban. Ez az ima tehát olyan közös kincs, amelyet senki sem sajátíthat ki, „még az ellenségünktől sem tagadhatjuk meg. Mert ő mindnyájunk Atyja.”[65] Luther számára ez nemcsak azt jelenti, hogy a Miatyánk imádkozásának nincs feltétele, hanem azt is, hogy másokkal együtt tanácsos imádkozni. Amikor az ördög akadályozza az imádkozást, „megyek a templomba a hívek közé”, írja.[66] Legjobb a gyülekezetben imádkozni, „mivel egyedül ezért gyűlünk össze, és szívünk és gondolataink ilyenkor kevésbé szétszórtak, mint egyébként, mert olyankor magunkkal vagy másokkal vagyunk elfoglalva.”[67] Másoknak is ezt tanácsolja szomorúság ellen is, mert „ahol szomorúság van, ott az ördögnek könnyű dolga van velünk. Ezért hát imádkozzatok buzgón, és ha rátok tör a szomorúság, keressétek istenfélő emberek társaságát, és vigasztalódjatok Isten igéjével.”[68] A közösség napjainkban sokszor hangsúlyozott jelentősége tehát nem önmagában van, nem csupán az ember szociális mivolta miatt segítség, hanem azért, mert ott hangzik Isten igéje.

Azzal az ősi megállapítással, hogy a hívő embernek minden munkája imádság, Luther is egyetértett, mert a hívő ember munkája közben is féli és tiszteli Istent, s neki engedelmeskedik, ezért „munkáját e hit és gondolkodás kétségkívül imádsággá és istentiszteletté teszi”.[69] Ha azonban csak ürügy az imádság elhanyagolására, vagyis a hitetlenség megnyilvánulása, arra az volt a felelete, hogy „a hitetlen ember munkája éppen az ellentéte az imádságnak”,[70] mert megveti Istent, és hajlandó törvényét megszegni. Ezért kétszeresen gonosz.

Meghallgatás

A racionális gondolkodás az imádságot a „kérek és kapok” leegyszerűsítő sémájában nézi, méri, és ítéli meg. Az ima erejében bízó hívő a megbizonyosodás és bizonyítás lehetőségét várja tőle. Kizökkent ezekből a sablonokból, amikor a Kis kátéban a Miatyánk első négy kérésénél ismételten kijelenti, hogy a mennyei Atya kérésünk nélkül is teljesíti azokat. Mégsem mondja fölöslegesnek a kéréseket, mert Isten jóságának meglátására indítanak, és hálát ébresztenek. Egyik korai prédikációjában általánosságban beszél: az ember könyörgése abban segít, „hogy megtapasztaljuk, mennyivel jobban gondoskodik rólunk, és mennyivel többet kész adni annál, mint amit készek vagyunk elfogadni vagy kívánni; tanuljunk meg bátrak lenni, hogy bizalommal kérjük őt, hiszen mindent, sőt jóval többet nyújt nekünk annál, mint amit képesek vagyunk kérni”.[71] A mai kereskedelmi élet fogalmaival érzékeltetve: amint a kérő ima nem pusztán a házhoz szállítandó, igényelt javak listája, úgy a meghallgatás sem pusztán a megrendelés panaszmentes teljesítése. Az imádkozást nem üzleti kapcsolatként kell elgondolni, hanem személyes viszonyként, leginkább a szülő és gyermek viszonyához hasonlóan, de azt egyúttal felül is múlva.

Az ima meghallgatása nem is automatizmus: „…valahányszor olyan komolysággal imádkoztam, amennyire komoly okom volt rá, bőséges meghallgatást nyertem, és többet is kaptam, mint kértem volt. Igaz, hogy Isten időnként elhúzódott, de aztán mégiscsak jött.”[72] Gyermekágyas asszony mellett állt, aki – mint Márton doktor elmondta – „a halállal tusakodott, jaj, együtt voltam vele ebben a szívbéli nagy szenvedésben, vigasztaltam, és vele együtt kértem Istent, adjon neki erőt, kitartást és önuralmat. Isten pedig nyilván tudja, mikor és hogyan kell meghallgatnia minket. Mert ha mindig úgy kellene tennie, ahogyan mi szeretnénk, akkor a rabszolgánk volna, és azt a bizonyos asszonyt is vissza kellett volna adnia nekem; de ezt ő jobban tudja.”[73]

Amikor a török seregek Buda bevétele után Bécsig jutottak, hogy ostrom alá vegyék, 1541 szeptemberében János Frigyes választófejedelem kérésére[74] Luther imára hívta honfitársait. Ő nem Józsué, aki megállította a napot (Józs 10,12), nem Mózes, aki szétválasztotta a tengert (2Móz 14,13), nem Illés, aki az égből tüzet szórt (2Kir 1,9–10), írja, viszont ugyanazon Isten szolgái vagyunk.[75] Bűnbánatra hívott, mert anélkül Isten nem hallgatja meg az imádságot,[76] ráadásul pedig „a pápisták bűnbánat nélküli őrjöngése és a mi hálátlanságunk túl erős”.[77] Valójában inkább azért kellene könyörögni, hogy Isten irgalmasan büntessen (Gott strafe uns gnädiglich).[78] A tábori prédikátorok figyelmeztessék a hadinépet, hogy átkozódás helyett inkább imádkozzanak, és hagyjanak fel a bűnökkel.[79] A háborúnak nemcsak a közeledő testi törökök (contra turcas carnales), hanem a már bennük levő lelki törökök ellen (contra turcas spirituales) is folynia kell.[80]

Imádkozás és cselekvés

Ezt a kizárólagosan hangzó intelmét semmiképpen sem szabad úgy érteni, hogy a fenyegető külső, rossz dolgokkal szemben tétlenül állhatnánk. Nem lehet imádkozni és ugyanakkor tétlenkedni. Nem fukarkodik a világi rendeknek címzett intésekkel: „Halljátok meg Isten szavát, és imádkozzatok velünk, tegyetek rendet az országban, büntessétek jobban az uzsorát és más vétkeket, fogjátok vissza a gyalázatos vedelést, szerencsejátékot és költekezést! Járuljatok a szentségekhez, és ne álljatok ellen, akár néhányan, mintha méreg volna, vagy mintha az ő részükről szégyen lenne megalázkodni! Ha az igét akarjuk vallani, akkor a szentséget is valóban magunkhoz kell vennünk, amely hitvallásul szereztetett, vagy (ahogyan maga Krisztus mondja) emlékezetül.”[81]

Szenvedélyesen szól Luther arról, hogy az istenadta értelmet nemcsak szabad, hanem kell is használni úgy, hogy járvány idején megfelelő óvintézkedéseket tesznek, a tűzvészt megelőzni igyekeznek, és ha fellobbant, minden erejükkel oltják. A szívből jövő imádság sem teszi tehát fölöslegessé a józan mérlegelést és a cselekvést. Amikor II. Joachim brandenburgi választófejedelem vezetésével elindult a török ellen összeállított sereg, egyik levelében a reformátor komolytalannak minősítette a vállalkozást, mert olyan hírek jutottak el hozzá, hogy mintha az alvó és jóllakottságában szundikáló birodalomban[82] fontosabbnak tartanák a hadi nép felvonulásának pompáját a hadi előkészületnél.[83] Jó kívánságairól és imádságáról biztosítva a fejedelmet egyúttal intette is, hogy tartson rendet a seregben, fogja vissza az elbizakodottakat, és büntesse a harcos Jankókat (Scharhansen).[84]

Aki nem így tesz, az felebarátja életét veszélyezteti.[85] Az imádság végén mondott ámen is hangsúlyos, „[e]z ugyanis a nem kételkedő hit szava, amely nem vaktában imádkozik, hanem tudja, hogy Isten nem hazudik neki, amikor megígérte, hogy megadja. Ha pedig hiányzik ez a hit, nem lehet igazán imádkozni.”[86]

Luther kötelességének érezte, hogy imára buzdítson, és maga is imádkozzék a törökveszély láttán. Bármi legyen is a háború kimenetele, nem volt kétséges számára, hogy az igazi egyház és a hívők az időben és az örökkévalóságban is megőriztetnek.

Egykori és mai imatárgyak

Öt évszázad után meglepő, mennyire ugyanazokat a dolgokat tartotta szükségesnek Luther kérni, még ha ma más névvel illetjük is őket. A hetedik kérésben – De szabadíts meg a gonosztól! – a gonosz az ő számára ez mind: „…a viszály, az éhínség, a háború, a ragály, a pestis, sőt még a pokol és a tisztítótűz is, röviden szólva mindaz, ami fájdalmas a testnek és a léleknek.”[87]

Ma is megfontolandó intelme: „Először, hogy ki-ki könyörögjön teljes komolysággal Istennek igaz értelemért és az ő szent, tiszta igéjéért, tekintve, hogy e világnak olyan hatalmas fejedelme és Istene az ördög alatt állva éppen nincsen hatalmunkban sem a hitet, sem Isten igéjét megtartani, hanem egyes-egyedül az isteni kegyelem az, ami megmenthet, amint a 12. zsoltár igen szépen könyörög […]. Ha elbízzuk magunkat, hogy birtokunkban van az Írás, és nem gondolunk arra, miként tartsuk meg azt, úgy hamar elveszünk.”[88]

A világi felsőbbség szükséges rend, még ha züllött, korrupt és romlott is, imádkozni kell érte – éppen ezért. „Mert a méltóságok sohasem fordítják jobbra az erkölcsöket. A magas rang átalakítja az életet; megváltoztatja az észjárást, a beszédmódot, a viselkedést és a tetteket, de soha vagy csak nagyon ritkán jobbítja őket, és a magas rangra jutott ember hamar és könnyen válik zsarnokká. Mert aki törvény nélkül kormányoz, és folyton csak a saját feje után akar haladni, és csak az helyes számára, amit ő gondol és szándékozik: az ilyen ember bestia, rosszabb, mint az oktalan vadállat.”[89]

A házasságra készülő fiatalokat inti, hogy döntésük előtt Istennel beszéljenek: „Én Istenem, add hozzájárulásodat!” S bár az utókor emlékezetében az él, hogy a reformátor nem sok mérlegelés után vette el feleségét, vagy némi rosszmájúsággal említik, hogy ezt a házasságot talán inkább Käthe akarta, Luther a maga példájával intette a fiatalokat: „Ezért aztán, kedves cimbora, tégy úgy, ahogy én; amikor el akartam venni az én Käthémet, akkor komoly buzgalommal kértem Urunk Istenünk támogatását. Te is tedd ezt; hiszen te még sohasem kérlelted őt komoly buzgalommal!”[90]

Luther imádságaiban és imádkozással foglalkozó írásaiban a gyermekien bízó, őszintén és egyszerűen imádkozó és a megpróbáltatásokban segítségre vágyó ember szólal meg és biztat mindenkit: „…az az ige, hogy »kérjetek«, nem egyebet jelent, mint azt, hogy kérjetek, ordítsatok, sikoltsatok, zörgessetek, dörömböljetek! Méghozzá mindezt egyfolytában, megállás nélkül!”[91]

Jegyzetek

[1] Luther, Martin 1912. Werke. Kritische Gesammtausgabe [WA]. 47. köt. Szerk. Joachim Karl Friedrich Knaake et al. Bohlau, Weimar. 460,7–35.; Luther, Martin 2014. Asztali beszélgetések. Szerk. Csepregi Zoltán. Ford. Márton László et al. Luther Kiadó, Budapest. (Luther válogatott művei [LVM] 8.) 412–413. o. (3651.)

[2] A Miatyánk német magyarázata (1519). In: Luther, Martin 2011. Bibliafordítás, vigasztalás, imádság. Szerk., ford. Csepregi Zoltán. Luther Kiadó, Budapest. (LVM 5.) 100. o. Húsz évvel később egyik asztali beszélgetésében fecsegésnek, szófecsérlésnek, az engedelmesség színjátékának nevezte, sőt még keményebb szavakkal is illette ezt (lásd LVM 8: 412–413. o. [3651.]).

[3] A Miatyánk német magyarázata. LVM 5: 100. o.

[4] Brecht, Martin 1981. Martin Luther. 1. köt. Sein Weg zur Reformation. 1483–1521. Calwer Verlag, Stuttgart. 72. o.

[5] LVM 8: 566. o. (5094.)

[6] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 100. o.

[7] Később maga Luther beszélte el, hogy társai kinevetik és lenézik az ilyen imádságot, ezért ő is felhagyott vele (LVM 8: 413. o. [3651.]).

[8] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 100. o.

[9] Így imádkozzál! Uo. 663. o.

[10] Uo. 662. o.

[11] A Miatyánk német magyarázata (1519). Uo. 100. o.

[12] „[S]enki sem találhatna nevetségesebb, szemfényvesztőbb játékot annál, mint ami egy kihűlt, áhítat nélküli szívben imádság alatt keresztül-kasul jár.” (Így imádkozzál! Uo. 663. o.)

[13] A Miatyánk német magyarázata (1519). Uo. 100. o.

[14] Luther, Martin 2015. Martinus Luther ajánlása latin művei wittenbergi kiadásának első kötetéhez (1545). Ford. Csepregi Zoltán. Credo, 21. évf. 3. sz. 7–14. o. 12. o.

[15] LVM 8: 402. o. (3605.)

[16] Luther 2015, 13. o. Itt csak a felismerés tartalmát említi a hely megnevezése nélkül.

[17] Levél Staupitz Jánoshoz. 1518. május 30. In: Masznyik Endre (szerk.) 1904. D. Luther Marton művei [LM]. 1. köt. Wigand, Pozsony. 35. o.

[18] Brecht 1981, 1: 333. o. „A kettő [imádsága és igehirdetése] nála igazi kölcsönhatásban volt: azért olyan mélyek igehirdetései, mert mélyről szakadtak imádságai, és azért olyan gazdagok imádságai, mert a megértett ige gazdagsága tükröződik bennük.” (Káldy Zoltán 1983. Biztatás. In: Schulz, Frieder [szerk.]: Imádkozzunk együtt Lutherral – ma is. Ford. Hafenscher Károly. Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest. 3–12. o. 3. o.)

[19] LVM 8: 413. o. (3651.)

[20] Így imádkozzál! LVM 5: 657. o.

[21] Kis káté, 1,4. In: Luther, Martin – Melanchthon, Philipp 2019. Schmalkaldeni cikkek – Értekezés – Kis káté – Nagy káté. Szerk. Reuss András. Ford. Groó Gyula – Pálfy Miklós – Prőhle Károly. Luther Kiadó, Budapest. (Konkordiakönyv [KK]. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai 4.) 123. o.

[22] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 102. o.

[23] LVM 8: 401. o. (3605.)

[24] Nagy káté, 3, 20. KK 4: 263. o.

[25] Sermo a keresztjáró napokon tartott könyörgésről és körmenetről (1519). In: Luther, Martin 2015. Prédikációk. Szerk. Csepregi Zoltán – Horváth Orsolya. Ford. Bellák Erzsébet et al. Luther Kiadó, Budapest. (LVM 6.) 100. o.

[26] Így imádkozzál! LVM 5: 657. o.

[27] A szép Confitemini, azaz a 118. zsoltár (1530). LVM 5: 557–603. o.

[28] KK 4: 127–128. o.

[29] Nagy káté, 3, 2. KK 4: 259. o.

[30] Ein kurzer Trostzettel für die Christen, daß sie sich im Gebet nicht irren lassen (1540). Ford. R. A. Kézirat. WA 51: 457. o.

[31] LVM 8: 210. o. (1270.)

[32] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 102. o.

[33] Uo.

[34] LVM 8: 107. o. (274.)

[35] Veith Dietrich levele Melanchthonhoz, 1530. június 30. Ford. R. A. WA.B 5: 420. o.

[36] LVM 8: 257. o. (1912.)

[37] Ő maga hangosan mondja, mint a gyermekek, lásd: Így imádkozzál! (1535), LVM 5: 657. o. A wittenbergi borbélynak azt írja mégis: „…mondd hangosan vagy magadban…” (LVM 5: 658. o.) Tehát nem merev szabályként értelmezte.

[38] Vö. A Miatyánk német magyarázata (1519), LVM 5: 104. o.

[39] Uo. 101. o.

[40] Uo.

[41] Uo.

[42] Betbüchlein (1522). WA 10/2: (331.) 375–495. o.

[43] WA 17/2: 49., 16–20. o.

[44] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 99. o.

[45] Így imádkozzál! (1535). LVM 5: 658. o.

[46] Melanchthon, Philipp 1907. Beszéde Luther koporsója felett. Ford. Paulik János. Az igehirdető, Nagybánya. 11. o.; Melanchthon, Philipp 1843. Epistolae, Praefationes, Consilia, Iudicia, Schedae Academicae. Szerk. Carolus Gottlieb Bretschneider. Theologischer Verlag, Berlin–Halle–Braunschweig. (Corpus reformatorum [CR] 11.) 731. o.

[47] Nagy káté, 3, 33–34. KK 4: 266. o.

[48] Így imádkozzál! (1535). LVM 5: 662. o.

[49] A Miatyánk német magyarázata (1519). Uo. 101. o.

[50] Ezek közül hatnak a magyar fordítása készült el, melyeket ismertettem a Miatyánkról a közelmúltban megjelent kötetben: Reuss András 2022. Ősi hagyomány továbbvitele egy új korban. A Miatyánk magyarázatai Luther munkásságában. In: Schöck Gyula (szerk.): Közelítések a Miatyánkhoz. Értelmezések és tanulmányok az ökumenizmus jegyében. Schöck ArtPrint Kft., Budapest. 183–207. o.

[51] A Miatyánk rövid és helyes magyarázata elölről és hátulról (1519). Ford. R. A. – Reussné Belák Erzsébet. Kézirat. WA 6: (20.) 21–22. o.

[52] A zsinatokról és az egyházról (1539). LVM 2: 663. o. In: Luther, Martin 2017. Felelősség az egyházért. Szerk. Csepregi Zoltán. Ford. Arany Nándor et al. Luther Kiadó, Budapest. (LVM 2.)

[53] Az imaélet külső rendjét Luther sem tartotta fölöslegesnek. A Kis káté imádságos részében a családfő és háznépe számára reggeli és esti imádságot, étkezés előtti és utáni asztali áldást ajánlott a Miatyánk, a Hiszekegy és a Tízparancsolat naponta többszöri elmondásával, zsoltárversekkel, énekléssel és keresztvetéssel. (KK 4: 140–143. o.)

[54] Melanchthon 1907, 11. o.; CR 11: 731. o.

[55] Így imádkozzál! (1535). LVM 5: 657. o.

[56] Uo.

[57] KK 4: 167. o.

[58] Így imádkozzál! (1535). LVM 5: 657. o.

[59] Uo. 663. o.

[60] LVM 8: 629. o. (5517.)

[61] „A zsoltárok sem egyebek, mint imák, Istent dicsérő, tisztelő, hálaadó imák, és a Hiszekegy és a Tízparancsolat is Isten igéje és merő üdvösség, amellyel a Szentlélek megszenteli Krisztus szent népét. Olyan imákról és énekekről beszélünk, amelyek érthetők, amelyekből az ember okulást, javulást meríthet.” (A zsinatokról és az egyházról (1539). LVM 2: 663. o.)

[62] Nagy káté, 3, 26. KK 4: 265. o.

[63] Melanchthon 1907, 11. o.; CR 11: 731. o.

[64] Levele Georg Spalatinnak, 1529. július 20. In: Luther, Martin 2013. Levelek. Szerk. Csepregi Zoltán. Ford. Csepregi Zoltán et al. Luther Kiadó, Budapest. (LVM 7.) 154–155. o. (187.)

[65] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 105. o.

[66] Így imádkozzál! (1535). LVM 5: 657. o.

[67] A torgaui avatóbeszéd. (Torgau, 1544. október 5.) LVM 6: 477. o.

[68] LVM 8: 323. o. (2840b.)

[69] Így imádkozzál! (1535). LVM 5: 657. o.

[70] Uo. 658. o.

[71] Sermo a keresztjáró napokon tartott könyörgésről és körmenetről (1519). LVM 6: 100. o.

[72] LVM 8: 168. o. (886.)

[73] Uo. 310. o. (2742b.)

[74] Kurfürst Johann Friedrich an Luther und Bugenhagen. Torgau?, 8.? September 1541. WA.B 9: 512–514. o. (3666.) A levél a magyarországi hadi eseményeket is ecseteli.

[75] Intés imára a törökök ellen (1541). In: Luther, Martin 2019. Felelősség a társadalomért. Szerk. Csepregi Zoltán. Ford. Büki Zsófia et al. Luther Kiadó, Budapest. (LVM 4.) 678. o.

[76] Vermahnung an die Pfarrherrn in der Superattendenz zu Wittenberg (1543). WA 53: 558–560. o.

[77] Intés imára a törökök ellen (1541). LVM 4: 684. o. Vö. Luther an Herzog Albrecht von Preußen. [Wittenberg,] 14. August 1543. WA.B 10: 364–365. o. (3899.)

[78] Luther an Herzog Albrecht von Preußen. [Wittenberg,] 14. August 1543. WA.B 10: 364. o. (3899.)

[79] Intés imára a törökök ellen (1541). LVM 4: 680. o.

[80] Luther an Justus Jonas in Halle. [Wittenberg,] 29. Dezember 1542. WA.B 10: 230–231. o. (3832.)

[81] Intés imára a törökök ellen (1541). LVM 4: 686. o.

[82] LVM 8: 545. o. (4803.)

[83] Luther an Justus Jonas in Halle. [Wittenberg,] 15. Mai 1542. WA.B 10: 64–65. o. (3752.)

[84] Luther an Kurfürst Joachim II. von Brandenburg. [Wittenberg,] 17. Mai 1542. WA.B 10: (65.) 66–67. o. (3753.) Vö. LVM 8: 546. o. (4803.)

[85] Elmenekülhetünk-e a halál elől? (1527) LVM 5: 535–551. o.

[86] Nagy káté, 3, 119–120. KK 4: 284. o.

[87] A Miatyánk német magyarázata (1519). LVM 5: 146. o.

[88] Írás a mennyei próféták ellen (1525). LVM 4: 219. o.

[89] LVM 8: 669. o. (6118.)

[90] Uo. 96. o. (185.)

[91] Uo. 611. o. (5392.)

* * *

A cikk eredetileg a Credo folyóirat 29. évfolyam 2023/1. számában jelent meg.
A Credo evangélikus folyóirat megrendelhető a Luther Kiadónál a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen, előfizethető nyomtatott vagy digitális formában, valamint a nyomtatott lapszámok külön is megvásárolhatók  a kiadó webáruházában.

 

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.