Skip to main content

2024. április 26. 10:16

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

Kételkedés nélküli hitük volt a megtartóerő

„Békévé oldja az emlékezés” – József Attila A Dunánál című versének sokat idézett sora olvasható azon az emlékpadon, amelyet április 12-én, a felvidéki kitelepítettek emléknapján a Tolna vármegyei Kaposszekcsőn avattak fel Molnár Imrének, Felsőszeli alpolgármesterének az ajándékaként. Az ünnepségen a helyi és környékbeli emlékezők mellett a felvidéki község a vezetői is részt vettek.

Panyik Imre felvidéki, taksonyfalvi díszműlakatos magyarázza az április 12-én Kaposszekcsőn felavatott emlékpad szimbolikáját

A második világháború után újjáalakult Csehszlovákiában az ott élő magyar és német lakosságot kollektívan tették felelőssé az ország veszteségeiért. Edvard Beneš elnök 1945. augusztus 2-án adta ki az ország területén élő magyarokat és németeket sújtó 33. dekrétumát, mely Csehszlovákia nem szláv népességét megfosztotta az állampolgárságától. Ennek előzményeként már tavasszal felmérték a magyarok és a németek vagyonát, júniusban pedig döntöttek a mezőgazdasági tulajdonuk elkobzásáról.

Következő lépésként a prágai kormány a magyar területek kolonizálásáról – azaz szlovákok és csehek betelepítéséről – határozott. Ezzel párhuzamosan többek között elbocsátották az állami hivatalokban dolgozó magyar tisztségviselőket, megszüntették a magyar oktatási intézményeket, az egyetemekről száműzték a magyar hallgatókat. Mindezt tetézték azok a „magyar perek”, amelyekben ezreket ítéltek el.

A Beneš-dekrétumok lehetővé tették a közmunkaszolgálat elrendelését is – 1945–1946 telén mintegy negyvenezer felvidéki magyart deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre, ahol nehéz körülmények között kemény fizikai munkára kényszerítették őket.

Kierőszakolt lakosságcsere

Az 1945. július–augusztusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság Csehszlovákiából való egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét. Ezt kihasználva a prágai kormány megegyezésre kényszerítette a magyar kormányt a határmódosítás nélküli lakosságcsere ügyében.

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

Az 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezményt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be. Ennek értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként távozott innen. S bár a csehszlovák kormány erőteljes toborzó kampányt folytatott, alig hatvanezer szlovák jelentkezett az áttelepülésre. Ennek ellenére – be nem tartva az egyezményt – a csehszlovák hatóságok Szlovákiából 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra.

A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, és 1949. június 5-én fejeződött be. Az első időszakban a marhavagonok naponta hozták át a kijelölt családokat, az összes ingóságukkal együtt.

A magyar Országgyűlés 2012-ben a 86/2012. (XII. 7.) OGY-határozatával április 12-ét, a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját országgyűlési emléknappá nyilvánította.

Kitépve a földből

A tolnai dombokon fekvő Kaposszekcsőre és a környező településekre a felvidéki, mátyusföldi Felsőszeliből telepítettek magyarokat – főként a velük párhuzamosan Németországba kitelepített svábok házaiba.

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

„Községünkből háromszáztíz család, összesen ezerháromszázhuszonegy ember volt kitelepítve – meséli magazinunknak Dobosy Pál, Felsőszeli polgármestere az április 12-ei ünnepség végén. – Sok helyre, néha egymástól nagy távolságra szórták szét őket, hogy minél kevésbé tudjanak kapcsolatot tartani egymással. Ily módon is szerették volna megtörni őket.”

Mint megtudjuk, a kitelepítettek mind gazdag, módos emberek voltak, nagy házakkal, sok hold földdel. „A falunkban akkor háromezer-nyolcszáz lakos élt, közülük csak négyszázkilencvenen voltak szlovák vagy cseh nemzetiségűek, tehát mondhatjuk, hogy magyar településről volt szó. A mai ismereteink szerint a falunak körülbelül a kilencvennégy százalékát akarták likvidálni – sorolja a tényeket a polgármester. – A tehetősebbjét Magyarországra telepítették, a szegényebbeket pedig már korábban a cseh Szudéta-vidékre deportálták ingyenmunkára a kitelepített német lakosság helyett. Édesanyámék is ebben voltak érintettek. Mesélte nekem, hogy a hosszú tél végi erős fagyok idején fűtetlen marhavagonokban szállították őket. Amikor megérkeztek, kiállították őket a főtéren, akárcsak egy rabszolgavásáron, a helyi gazdák pedig úgy válogattak közöttük, mint a rabszolga-kereskedők. Anyukámék kilencen voltak testvérek – a legidősebb akkor tizenhét éves volt –, meg a két szülő. Tehát a tizenegy tagú családból kiválogatták a munkára alkalmasakat. Ennek ellenére a tizenkét éves édesanyám is keményen dolgozott: mindennap hajnali négy órakor már ment a teheneket fejni. Hála Istennek, végül szerencsésen visszakerültek Felsőszelibe. Igaz, a házukba addigra már beköltöztettek szlovákokat, nekik pedig egy sokkal rosszabb állapotú jutott. De túlélték a száműzetést” – summázza Dobosy Pál.

A Magyarországra kitelepítettek többsége nem volt ilyen szerencsés: sokan soha nem jutottak vissza felvidéki otthonukba. Bár volt példa arra is, hogy évekkel később vissza tudták vásárolni az annak idején erőszakkal elvett házukat. „Belegondolni is szörnyű, mennyire nehéz sorsuk volt – teszi hozzá Felsőszeli polgármestere. – Kitépték őket abból a földből, ahova bele voltak nőve, és nem tudhatták, hogy valaha is visszamehetnek-e az otthonukba.”

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

Kaposszekcső testvértelepülésének vezetője egy személyes élményével folytatja a beszélgetést: „Nálunk szoktuk tartani a kerek évfordulós megemlékezéseket, és számomra mindig megrendítő, amikor az egykori kitelepítettek megkérnek, menjek el velük a volt családi házukhoz. »Nézd – mutatják könnyes szemmel –, mi laktunk ebben a házban! Volt itt két betonsiló, még a nagyapám építette.« A vallomásaikból tudjuk, csak az Istenbe vetett reménységük segítségével élték túl azt a tragédiát, amelyet az a rendszer okozott nekik” – mondja szomorúan Felsőszeli első embere.

Az érintettek jelentős része egyáltalán nem beszélt a már Magyarországon született gyermekeinek, unokáinak arról, hogy a családjuk gyökerei a jelenlegi országhatáron túl erednek. Éppen ezért is tartják fontosnak a húsz évvel ezelőtt testvérkapcsolatot kötő két település vezetői, hogy az új generációk tagjai személyesen ismerjék meg a múltnak ezt a szeletét.

„A felsőszeli és a kaposszekcsői iskolák gyermekei rendszeresen látogatják egymást, miközben megismerik, honnan származnak az ősök, illetve hova került a településünk egykori lakosságának jelentős része” – meséli büszkén Dobosy Pál, aki a testvérkapcsolat megújításának emlékére az ünnepségen a két település címerével ellátott plakettet nyújtott át Badáczy-Csiba Zsuzsannának, Kaposszekcső polgármesterének.

Emlékpad a megbékélésért

Az április 12-i emlékünnepségnek látványos része volt a kovácsoltvas emlékpad felavatása. A városháza előtti téren felállított ülőalkalmatosság Felsőszeli alpolgármesterének, Molnár Imrének a magánadományaként készült Panyik Imre díszműlakatos műhelyében. Az ugyancsak felvidéki, taksonyfalvi mester az avatón személyesen magyarázta el a résztvevőknek a pad gazdag szimbolikáját [nyitóképünkön].

„Amikor megismertem a Kaposszekcsőre kitelepített felsőszeliek történetét, nagyon megfogott az a konfliktushelyzet, hogy az otthonukat elhagyni kényszerített svábok házaiba költöztették be a felvidéki otthonaik elhagyására kényszerített magyarokat. Az egyik még el sem ment, a másik már megjött. Ezért a Kaposszekcső címerében látható emberalakot jövő és menő formában is ábrázoltam. Ma már ez a konfliktus nem olyan, mint akkor. Emiatt József Attila A Dunánál című verséből vettem ki a padon olvasható, »békévé oldja az emlékezés« mondatot” – idézi fel a tervezés időszakát Panyik Imre. [„A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” – A szerk.]

A padon ezenkívül megjelenik egy szívben a magyar királyi jogaron is látható „salamoni csomó”, azt szimbolizálva, hogy a kitelepítésről szóló politikai döntés szívbe markoló és fájdalmasan rossz döntés volt. A felette látható kakas Felsőszeli címeréből „repült” a kaposszekcsői padra.

Panyik Imre díszműlakatos, Badáczy-Csiba Zsuzsanna, Kaposszekcső polgármestere és Molnár Imre, Felsőszeli alpolgármestere

Az evangélikusság mint összekötő kapocs

A Dombóvár–Kaposszekcső–Csikóstőttős Társult Evangélikus Egyházközség tagjait a Szücs Eszter és Szabó Szilárd lelkész házaspár pásztorolja. Az április 12-i ünnepség egy részének az evangélikus templom adott otthont. Köszöntőbeszédében Szabó Szilárd úgy fogalmazott: „Az idetelepítettek nemcsak a kényszerűségből elhagyott otthon emlékeit, apró darabkáit hozták magukkal, hanem evangélikus hitük megtartóerejét is, amely fontos szerepet játszott abban, hogy az idegenből itt otthon legyen.”

Az evangélikus összekötő kapocsnak fontos részét jelentette a rimaszombati származású Havasi Dezső, aki 1947-től harminc éven keresztül pásztorolta a környékbeli evangélikusokat – köztük a Felsőszeliből áttelepítetteket is. Az idei megemlékezésen részt vett a néhai lelkész fia, dr. Havasi Dezső, Dombóvár díszpolgára, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke is. Ő és ikertestvére, dr. Havasi János jogász és újságíró, Kaposszekcső díszpolgára ezeken a ki- és betelepítésben érintett településeken töltötte a gyermekkorát.

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

„Agglegény édesapám hadifogság után, 1947-ben került Kaposszekcsőre lelkésznek. Összejárt a szomszédos Csikóstőttős lelkészével, Frank Károllyal, akinek a lánya, az én későbbi édesanyám hamarosan hazaérkezett az ötéves »málenkij robotból«, a szovjet munkatáborból. Akkor már özvegyen, mivel a férje, Klári nővérünk édesapja a Don-kanyarban eltűnt. Szüleink 1949-ben házasodtak össze” – meséli szüleinek fiatalkori hányattatásait az egykori „papgyerek”.

A kényszermunkára hurcolt evangélikus édesanya, Frank Irén történetét később János fia megírta; a családregény alapján készült Örök tél című lenyűgöző mozi 2018-ban megkapta a legjobb európai tévéfilm díját, a főszereplő Gera Marina a világon az első magyarként vehette át az Emmy-díjat alakításáért, a rendező, Szász Attila pedig a 2018-as montreali filmfesztiválon a legjobb rendezőnek járó díjat kapta érte.

Havasi Dezső szüleinek és a Kaposszekcsőre és környékére betelepített felvidéki magyaroknak az élettörténete jól mutatja azt a viharos kort, amelyben egyetlen kapaszkodó volt az emberek életében: az Istenbe vetett hitük.

„A településen élő, meggyötört népcsoportok számára évtizedek kellettek a sebek gyógyulásához – meséli beszélgetőpartnerünk. – Érdekes módon 1947-ben az innen Németországba kitelepített sváb családok helyére Felvidékről többségében evangélikus családok érkeztek. S bár gyerekként számunkra természetes volt, hogy osztálytársaink, barátaink között egyaránt voltak itt maradt svábok és Felvidékről idetelepített magyarok is, mégis nagy feltűnést keltett az első vegyes házasság a hatvanas években.”

A gyógyulást talán jobban segítette volna, ha beszélnek a bennük élő fájdalmakról, de ahogy Havasi Dezső fogalmaz: „Határozott meggyőződésem, hogy erősen tabutéma volt a kitelepítés, a kérdést mindenki kerülte. Bár benne volt a zsigerekben, azonban tényként fogadták el, hogy itt kell élniük, itt kell boldogulniuk, az Isten pedig majd segít nekik ebben.”

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

Emlékek tárháza

A 2024-es kaposszekcsői emléknapon a Felvidékről kitelepítettek – közöttük Bagoly András evangélikus gyülekezeti tag – személyes vallomásai mellett a résztvevők a Dombóvári Evangélikus Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola drámatagozatos diákjai előadásának segítségével gondolhatták végig, mit jelentett a kényszerű otthonelhagyás és az otthonteremtés vadidegenben. Az emléknap a település közösségi házában az Emlékek a kitelepítés tükrében című kiállítás megnyitásával zárult. A betegsége miatt távol levő Havasi János megnyitóbeszédét fia, Havasi Dániel tolmácsolta.

A fotó-összeállításban a ma már Dombóváron élő evangélikus Soós Ferencné még kilenc hónapos babaként látható – ennyi idős volt ugyanis, amikor a családját Mágocsra kitelepítették. Megrázó élettörténetüket Mária a családi fénykép előtt mesélte el.

Felvidékről a Dunántúlra – a felsőszeli kitelepítettek kálváriája

„Szeliből a mi családunkat hozták ki először egy szerelvénnyel a szomszédainkkal, Czinege Ferencékkel. Édesapámék április 20. körül megkapták a kitelepítési papírt, és kevesebb mint két hét múlva, május 3-án már át is léptük a határt Szobnál. Édesanya mindig emlegette, hogy azért nem készült rólunk, elsőkről fotó, mert akkor még senki nem hitte el, hogy ez a kitelepítés tényleg megtörténik.

Dombóváron hat hétig álltunk a vagonokban, onnan Mohács mellé, Bárba vittek minket. Ott olyan házat kaptunk, ahova a dolgainkat nem tudtunk bepakolni. Ráadásul a párttitkár figyelmeztette édesanyámat, hogy ne vigyen be az épületbe engem, mert ott tüdőbajos lakott. Szerencsénkre a szomszédba az egykori felsőszeli szomszédunkat telepítették, így ideiglenesen meghúzhattuk magunkat náluk. Hosszú idő telt el, míg végül Mágocsra kerültünk.

Édesapám kereskedő volt, mindent áruló szatócsboltja volt otthon. 1942-ben kapta meg a házára a lakhatási engedélyt; az új boltja is a házban volt. Ezt kellett elhagynia öt évvel később. A ház, a földek és a bankban lévő pénz mind ott maradt, de amúgy mindenüket áthozhatták.

Igaz, édesapám már 1948-ban megnyitotta a boltját Mágocson, ezt azonban 1951-ben államosították. Ezzel egy időben kapta meg a csehszlovák banktól a levelet, amelyben azt írták, az otthoni forgótőkéjét a magyar államtól kérje, mivel a magyar állam azt az összeget hadisarcként már befizette. Akkor édesapám teljes idegösszeomlást kapott. Ráadásul az államosítás után négy évig nem kapott munkát. Az akkor már megalakult állami szövetkezetbe nem vették fel, mert felvidéki ember volt. Nem tudott mezőgazdasági munkát végezni, mivel gyerekkorában, az első világháború idején egy ló rálépett a lábára, és mire a pozsonyi kórházba került, addigra amputálni kellett. Ezért lett kereskedő.

Magyarországra kerülve édesanyám szántotta, vetette, aratta a kapott tizenkét hold földet, illetve az akkor már tizennyolc éves bátyám cséplőgépezni járt, éjszaka pedig a téglagyárban téglát hordott. Hiába volt kitűnő tanuló, nem tanulhatott tovább, mert el kellett tartania a családot. Édesapámat rettentően bántotta, hogy a feleségének és a fiának ilyen keserves életet kellett élnie. Otthon ugyanis a tizenöt hold föld főleg az állatok eltartására volt, és ezekben a munkákban egy erre a feladatra alkalmazott férfi segített.

Négy év munkanélküliség után annak fejében, hogy nagypapa a földjeivel belépett a téeszbe, édesapám alkalmazottként dolgozhatott a saját üzletében, amely közben az ÁFÉSZ-é lett. [Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet, röviden ÁFÉSZ, a Kádár-korszakban vidéki élelmiszerboltokat és kisáruházakat üzemeltető szövetkezetek egységes neve. – A szerk.] A tragédia ebben az volt, hogy a Felvidékről elsősorban a nagygazdákat telepítették ki. Ott kellett hagyniuk a nagy portájukat, a sok hold földjüket. Áthozhatták ugyan a gazdasági felszereléseiket, nagyapámnak is volt például cséplőgépe, emiatt azonban itt később ő is kuláklistára került, ez pedig többek között vagyonelkobzással, óriási házkutatásokkal, kisemmizéssel járt. A felvidéki embereket anyagilag és lelkileg is teljesen tönkretették abban az időben. Nagyapámnak is rengeteg próbatétel volt az életében, többek között két fiát veszítette el a háborúban.

A kitelepítés tragédiájához még az is hozzátartozik, hogy nagyon sok felvidéki család úgy halt ki, hogy a fiatalok Magyarországon nem tudtak párkapcsolatot létesíteni. Ebben nemcsak az a butaság játszott szerepet, hogy a felvidéki nem esküdött egy svábbal vagy egy itteni magyarral, hanem a felekezeti hovatartozás is elválasztotta a fiatalokat. Hiába telepítettek Mágocsra katolikusokat is, evangélikussal nem házasodtak, és viszont. Még a hetvenes években is jellemző volt, hogy például egy evangélikus nagymama nem volt hajlandó elmenni az unokájának az esküvőjére a katolikus templomba… Nekem szerencsém volt azzal, hogy a férjem is felsőszeli evangélikus, tehát nálunk nem volt családi viszály. Bár én gyerekként is másként éltem meg az áttelepülést. Voltak sváb barátnőim is, és édesanyám is jóban volt a mágocsi svábsággal, akik segítő szándékkal álltak a felvidéki kitelepítettekhez. Megértették, hogy nem magunktól jöttünk.

Mágocs amúgy színtiszta katolikus település volt. A Szeliből jött evangélikusok összefogtak, elmentek Mezőhegyesre, és elhívták a lelkészüknek Endreffy János tiszteletes urat, aki otthon a lelkészük volt, és akit szintén kitelepítettek. Először csak egy pajtában voltak az istentiszteletek, de idővel imaházat kaptak. A hitük, evangélikus voltuk és az Istenbe vetett reményük adott nekik erőt a nehézségek elviseléséhez. Édesanyám szavajárása is az volt: »Legyen meg az Isten akarata!« Ez a kételkedés nélküli hit tartotta meg őket” – zárta Soós Ferencné családjuk megrendítő történetét.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Evélet banner 2024-23-24

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső