Skip to main content

2023. december 25. 15:06

A karácsonyi étel csodája és a kintornás dala

Megélt karácsonyaim száma Isten kegyelméből nyolcvan. Emlékeim közül most az 1951. évi jön elém.

A karácsonyi étel csodája és a kintornás dala

Az ötvenes években az ünnep csak egynapos volt – december 25-ére szorították –, s még a szóhasználatunkból is igyekeztek kiűzni a karácsony szót. Az inkarnáció, azaz a testet öltés, vagyis a karácsony helyett fenyőünnepet kaptunk, mellé pedig egy orosz mesealakot, a Gyed Marózt, vagyis Fagyapót. Az országra nehezedő politikai hatalom meg volt győződve arról, hogy csak idő kérdése, és az emberek fejéből kitörölhető a korszerűtlen vallásosság, feleslegesek lesznek a templomok, nem lesz szükség papokra. Helyette az új, szép világban a kommunizmus lelkülete tölti be az életüket.

Abban az időszakban nagy öröm volt, ha a szülők karácsony előtt tudtak fenyőfát szerezni, a rá való szaloncukrot az ügyes kezű anyukák, nagymamák készítették, több hónapos sztaniolpapír-gyűjtés eredményeként pedig sikerült a „terméket” be is csomagolni. Szerencsésnek számított az, aki a rádió gombját csavargatva befogta Monte-Carlót, Münchent vagy Londont, és el tudott csípni egy szép karácsonyi éneket, egy Bach-kantátát, a Stille Nachtot, azaz a Csendes éjt vagy egy Jézus születéséről szóló igehirdetést. Gyermekkorom 1951. évi karácsonya mégsem ezektől, még csak nem is az ajándékoktól lett számomra emlékezetes, hanem két rendkívüli eseménytől.

Egy nappal szenteste előtt édesanyám kisebbik öccsétől levél érkezett, amelyben megírta, hogy feleségével és kislányával hozzánk jönnek karácsonyra, mert egy vasuk sincs bármit is vásárolni az ünnepre, de még ennivalóra és fűtenivalóra sem futja. Utazni azért tudtak, mert nagybátyám a MÁV-nál dolgozott, ezért ingyenvonatjegy járt az egész családnak. A mai napig előttem van a levelet olvasó édesanyám kétségbeesett arca. A meglepetés és a gond keveredett rajta a testvéri szeretet és a segíteni akarás érzésével. Tudtam, hogy anyukám gondterhes arcát a jegyrendszer könyörtelen valósága feletti aggodalomfelhők borítják el, és még a húsüzlet előtt való hajnali sorban állással sem tudná a másnapi vacsoramennyiség bővítését megoldani.

Nagybátyám nem léhaságból hozta a nővérét ilyen kellemetlen helyzetbe. Mivel a pozsonyi Magyar Ujság című lap újságírója volt a két világháború között, az ötvenes évek elején ez igen nagy bűnnek számított a szocializmust építő kis hazánkban. Efféle bűnösként nem is kapott rendes munkát a börtönből való szabadulása után. Hol itt, hol ott sepregetett különböző gyárudvarokat, és igazi felemelkedésnek számított, amikor sikerült büfésként elhelyezkednie a MÁV vonatain. Igaz, nem a büfékocsiban, hanem mozgóárusként. A „Csokoládét, üdítőt tessék!” mondatot szajkózva járt vagonról vagonra, miközben a nyakába akasztott kosárból kínálta portékáit.

Azon a bizonyos szentestedélutánon négyfős családunkhoz megérkezett hát a háromfős vendégcsapat. Valahogy ilyen segélykérően kopogtathatott az ajtókon közel kétezer évvel azelőtt a szállást kereső József és Mária…

Megérkezésük után a szép családi szokásaink szerint zajlott az este – gyertyagyújtás, éneklés, közös ima, a karácsonyi történet felolvasása Lukács evangéliumából –, majd a szerény ajándékok kibontása után kezdetét vette a vacsora. Ezt a bibliai, sareptai korsó csodájának újkori megismétlődéseként éltük meg. A négyfős családra méretezett vacsora ugyanis teljesen megelégítette a hétfősre duzzadt asztaltársaságot. Mindenki jóllakott, boldog és elégedett volt, semmiben nem volt hiányunk.

És hogy ne felejtsem el a zsoltáros szavait, miszerint „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget” (Zsolt 127,2), az este szépségét betetőzte egy másik szokatlan esemény. Házunk lépcsőházában ugyanis megjelent egy kintornás. Az abban a korban oly népszerű utcai zenész nyakába akasztott zeneszerszámán ismert operettdalokat kezdett játszani a lakók nagy örömére, akik az emeletről dobálták le neki az aprópénzt.

Néhány szám után a nagybátyám váratlan – és bátor – kéréssel állt elő:

– Kérem szépen, nem hallhatnánk a Csendes éjt? – kérdezte.

– De igen! – válaszolta készséggel a kintornás, és már meg is szólalt életem legszebb Csendes éje.

A háztömb minden lakója mély áhítattal hallgatta ezt a szép karácsonyi éneket. A Megváltó születéséről szóló dal néhány percre lecsendesítette és összehozta a lakókat: a földszinti nénit, aki szinte már mindenkivel haragban volt a házban, a szelíd izraelita méhészcsaládot, a kisfiát nem sokkal korábban eltemető második emeleti egyedülálló nőt, a szinte senkivel szóba sem álló, mindig bezárkózó, gyermektelen házaspárt, a velünk egy szinten lakó szerb „vadkommunista” bányászt, aki ha méregbe gurult, zengett a ház üvöltő hangjától, felesége és gyermekei pedig menekültek tomboló dühe elől. És természetesen ott voltunk mi, a karácsony ünnepére kibővült család, akik megtapasztalhattuk, hogy a legnagyobb sötétségben is milyen ragyogó a karácsony akkor, amikor a megszületett Gyermek közénk jön, betér hozzánk, és az asztalfőre ül.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.