Skip to main content

2022. szeptember 3. 14:00

A házi feladat, a törvény és az egyház

Mit várunk az iskoláktól, oktatóinktól? Evangélikusként talán, hogy segítsék fellelni a Szentlélek mindenkiben munkáló erejét, s bármit is tanítsanak, életükkel mutassanak mindig Krisztusra. Ezt a felelősséget azonban a teljes hívő közösségnek viselnie kell. Ordass Lajos püspök szavaival a „kisiskolások meg a nagydiákok az egyház vetőmagja és forrása”. Az iskolafenntartó protestáns tradíció megőrzése és megélése mellett keresnünk kell a tudásközvetítés modern formáit, támogatnunk kell a tanítványi életformát, és nem elégedhetünk meg azzal, hogy csupán az elitképzésben legyen szerepünk. Ennek a sokszínű témának szentelte ez évi első számát a Credo evangélikus folyóirat, amelyből Ittzés Szilvia publicisztikáját közöljük.

hatranyos helyzetu gyerekek otthoni tanulas foto Stiller Akos Igazgyongy AlapitvanyAz ötödikes Krisztofer és a negyedik osztályos Levente irodalomleckét ír – Fotó: Stiller Ákos/Igazgyöngy Alapítvány

Mindenki tudja, hogy mit takar a házi feladat kifejezés, nem kell elmagyarázni senkinek, főleg senkinek, aki ezt a cikket elkezdi olvasni. Persze, ha körbekérdeznénk, az is kiderülne, hogy hiába tudja, nem feltétlenül ugyanarra gondolunk.

Mert egészen másként gondol a házira egy tanár, másként egy szülő és másként egy jelenlegi vagy volt diák. És noha évtizedes, talán már száz évre is visszanyúló hagyományról van szó, mégsem könnyű terep egyik félnek sem. Hiszen a tanár, ha komolyan akarja végezni a dolgát, megannyi kérdéssel találja szemben magát: hogyan szankcionálja a házi hiányát, ha egyest nem lehet adni rá? (Jogszabály tiltja.) Ellenőrizze-e mindenkinél, akkor is, ha az harmincöt munkafüzet végignézését jelenti? Mit kezdjen azokkal, akik „megírták, de otthon felejtették”? Ellenőrizzék-e együtt a házit, akkor is, ha így nem marad idő arra, amit tervezett, és még unalmas is? Mit kezdjen a kreatív feladatokkal, hiszen azt még több idő átnézni. Honnan tudja, hogy ki is írta meg azt a leckét? Hiszen a kicsit szorongó, teljesítménykényszeres diák elkészíti bármi áron, akár érti, akár nem. És aki a két óra közti szünetben írja meg, mert otthon eszébe sem jutott, de mégsem akar csalódást okozni? És mi a teendő a padtársról lemásolt házikkal? Vagy a csetben körbeküldöttekkel? És a szülőnek jelezzen-e a meg nem írt háziról? De hogyan? És főleg: mikor? Kinek a dolga is ez a házi feladat – hiszen nem az iskolában készül, hanem otthon. Az otthon pedig a szülő felségterülete. Rengeteg kérdés, és ez még csak a házi feladat! A pedagógiai munka egyik legkisebb szelete! Hol vagyunk még a nagy kihívásoktól…

A diáknak sem könnyű persze. Ha túl sok, nem fér bele a különórák közé. Ha túl kevés, elfelejti. Ha túl nehéz, aggódni kezd, és feladja. Ha túl könnyű, megunja és félbehagyja. És ha fel sem írta? Ha bent maradt a munkafüzet? És amúgy is elfáradt, mire hazaért.

És persze a szülő is benne van rendesen, mindenkinek vannak történetei: amikor az egész család az ötödikes kiselőadásához gyűjti az anyagot a nemzeti parkokról. Amikor az apa a munkahelyén nyomtatja ki színesben a kedvenc állat fotóját. Amikor a házihoz kell időzíteni a magánnyelv- vagy ‑matematikaórát. Amikor a nagytestvér olvassa fel a regényt az olvasónaplóhoz, amit apa illusztrál. Amikor hárman dolgoznak egyszerre a konyhaasztalnál, de a matematikát nem érti anya, a perfekcionista gyerek ideges, a tanulási zavarral küszködő már megint sír, az óvodás pedig nem marad csöndben. Vagy gyanúsan csöndben marad, és valaki nézze meg, miben is van annyira elmélyedve. És egyáltalán: ha anya főz, szállít, szoptat, vigasztal, jelmezt készít, apa meg csak estére ér haza, akkor mi az elképzelésük a tanároknak, hogy ki is foglalkozzon ezzel a házifeladat-témával? A nagymama? Ő, köszöni, ezt a hercehurcát egyszer már végigcsinálta, szeretné élvezni az időskor előnyeit. A bébiszitter? De akkor az még egy ember az amúgy is sűrű délutánban, és persze további költség az új edzőcipők mellé.

– Mit gondoltok, mi kell a jól és rendszeresen megírt házi feladathoz? – tettem fel a kérdést a budavári gyülekezet nyári táborában egy előadó­teremnyi gyereknek, ahova meghívtak, hogy meséljek tanári élményeimről.

A fiatal kamaszok társasága élénken reagált, hamar összeszedtük a legfontosabbakat, majd aktív közös gondolkodás során összegyűjtöttük a már kevésbé evidens feltételeket is. Azokat, amelyek már nem mindenkinek jutnak eszébe.

– Kell egy szigorú szülő, aki állandóan piszkál – mondták többen is rögtön.

Meg jól jön egy saját szoba, csönd, idő hozzá. Meg persze az internet, anélkül már nem is lehet házit írni. Az internethez persze egy mobiltelefon, laptop, előfizetés. Meg kell egy segítő szülő, főleg, amikor prezentációt kell készíteni, vagy kiselőadást. Az is jól jön, ha a szülő ért a matekhoz, és tud angolul. Meg kellenek az osztálytársak, de legalábbis egy, aki felteszi a csoportba, hogy mi volt. Az se baj, ha a megoldást is felteszi, de az ritkább. Ja, és persze kellenek a tankönyvek, a munkafüzetek, a füzetek az egészhez.

– És még? – kérdeztem.
– Hát ennyi, ez nagyjából a lista – válaszolták.
– Jó, de képzeld el most gondolatban, ahogy írod a leckét, tanulsz. Mit csinálsz közben?
– Zenét hallgatok.
– És még?
Csend. Aztán valaki végre bemondja:
– Ülök a székemen az asztalomnál. Vagy fekszem az ágyamon!
– Ez az – mondom –, igen, ezt azért ne felejtsük el. Kell hozzá egy szék, egy asztal és/vagy egy ágy. És kik azok a gyerekek, akiknél nincs szék, asztal, ágy, legalábbis nem annyi, ahány iskolás van otthon? – kérdezem.
– Hát a szegények, nyilván – válaszolják.
– Igen, köszönöm, ide akartam kilyukadni. Szegényen már mindjárt nehezebb ez a házifeladat-téma. Nem csak az asztal és a szék és az internet és a laptop és a tiszta papír, a jól fogó toll miatt.

Hanem – és itt már nem a táborozókhoz szólok, hanem írom tovább a cikkemet – mert a szegénység együtt jár az alacsony iskolázottsággal, a magasabb stressz-szinttel, a betegségekkel, az uzsorától való rettegéssel, az egyik napról a másikra éléssel és az általános jövőtlenséggel. Vagyis aki szegény, annak nemcsak a házi feladat irreleváns téma a mindennapokban, hanem az egész iskola nagyon távoli világ. Ha mindjárt kikapcsolják a villanyt, akkor kit érdekel a környezetismeret-lecke? Szülő, gyerek egyaránt nagyon távol áll ettől a világtól.

Honnan tudjuk mindezt? Van, aki szegény gyerekeket tanít, ők személyesen megtapasztalják. Persze nekik is kell idő, mire összeáll a kép, hogy miért is nem dolgozik otthon semmit az a gyerek. Hiszen a szegény szó nem hangzik el, sőt senki nem is gondol rá. A tanár csak szimplán mérges arra a gyerekre, mert nem ír leckét, nem tanul, nincs füzete, se tolla, és még arrogáns is hozzá, még vissza is felesel. Hogy milyen is az az otthon, ahol azt a leckét meg kellene írni, azt nem is nagyon lehet megtudni, legfeljebb a családsegítőtől.

Azonban nem kell személyes tapasztalat ahhoz, hogy tudjuk, mit jelent a szegénység az oktatásban. Mint sok minden más, amiről nincs személyes tapasztalatunk, ez is benne van a jogszabályban, innen tud tájékozódni az, aki szeretne.

A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvényt minden iskolaigazgató és helyettese ismeri, ebben a törvényben van minden, ami kell az oktatási intézmények működéséhez, függetlenül attól, hogy ki vagy mi a fenntartó. Az intézményvezetőkön kívül persze nem sokan böngészik a paragrafusokat, a lényeg azonban, hogy itt van szó a szegény gyerekekről is, még ha nem is „szegénynek” nevezi őket, és nem is csak róluk szól a passzus.

Azt azonban jó tudni, hogy törvényi szinten elismert, hogy vannak gyerekek, akikkel nehezebb, akiknek a tanítása nagyobb strapa. Ők az úgynevezett „kiemelt figyelmet igénylő gyermekek, tanulók”, akiket a törvény külön megnevez, és külön megfogalmazza, hogy támogatni kell őket. A CXC. törvény kiemelt célként határozza meg, hogy az iskolarendszer egésze akadályozza meg, hogy ezek a gyerekek alulteljesítsenek, leszakadjanak, lemorzsolódjanak. Kimondja, hogy mivel ezekkel a gyerekekkel nehezebb, ezért esetükben nagyobb az esély arra, hogy az iskolarendszer végül nem hozza ki belőlük azt, ami a képességeik alapján kihozható lenne.

Kik ezek a gyerekek a törvény szerint? A lista logikus, de talán meglepő is – nézzük, kiket nehezebb tanítani úgy általában: nehezebb tanítani a sajátos nevelési igényű gyereket, vagyis aki nagyothall, gyengén lát, mozgásában akadályozott, diszkalkuliás, diszlexiás, autizmus-spektrumzavarral küzd. Szintén nehéz tanítani a beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küzdő gyermeket. Vagyis amit minden óvodapedagógus, tanító és tanár tud: azt a gyereket, aki nem bír megülni a székében, és folyton csak beszél, és piszkálja társait, vagy aki nem szól egy szót sem… – hát őket tényleg elég nehéz tanítani. Eddig logikus a lista, ezt mindenki tudja, ahogy azt is tudjuk, hogy amelyik családban ilyen gyerek él, az a család inkább küzdelmesnek éli meg az iskolát, mint örömtelinek.

A lista így folytatódik: nagyobb az alulteljesítés esélye, és ezért kiemelt figyelmet igényel a kiemelten tehetséges gyerek is. Ez már talán meghökkentőbb, hiszen valahogy úgy gondoljuk, hogy minél tehetségesebb az a gyermek, annál sikeresebb lesz. A jogszabályalkotók ellenben úgy látták a kutatásokból és a felmérésekből, hogy az ő esetükben is veszélyeztetett csoportról van szó. Nem elég, hogy pusztán ott van az iskolapadban, vele is külön kell(ene) foglalkozni, hogy képességeihez mérten tudjon teljesíteni.

A lista végül azoknak a gyerekeknek a megnevezésével zárul, akik otthoni, családi, lakóhelyi körülményeik miatt hátrányból indulnak. Ez azt jelenti, hogy egyrészt jogosultak a rendszeres gyermekvédelmi segélyre, amely ingyenes iskolai ebédet és évi kétszer hatezer forint támogatást jelent. Minden gyerek megkapja ezt a támogatást, akinek a családjában az egy főre jutó jövedelem nem haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 135%-át, vagyis 2021-ben a 38 475 Ft-ot. Másrészt ha az alábbi körülményekből egy (úgynevezett „hátrányos helyzet”) vagy kettő (úgynevezett „halmozottan hátrányos helyzet”) teljesül: lakhatási körülményei rosszak (félkomfortban, komfort nélkül, szegregátumban él, vagyis pincesorban, dűlőn, telepen, félkész házban, vezetékes víz és mosógép nélkül); az egyik szülő tartósan munkanélküli, tehát egy éven át igazoltan keresett munkát, de nem talált; az egyik szülő legfeljebb nyolc általános iskolai osztályt végzett.

Vagyis a jogalkotók fontosnak tartották rögzíteni, hogy azokkal a gyerekekkel nehezebb, akik kevesebb pénzből élnek, nincs mosógépük vagy könnyen fűthető lakóhelyük, és szüleik korán abbahagyták a tanulást. A jogszabály megállapítja, hogy ezek a gyerekcsoportok – a fizikailag hátráltatott, a tanulási zavarokkal küzdő, a viselkedni és kommunikálni nem tudó, az intőket halmozó vagy a túl okos, vagy az iskolázatlan hátterű, a szülőt dolgozni nem látó és végül a szegény gyerekek – plusz figyelem nélkül alulmaradnak. Azt pedig már nem a törvényből tudjuk, hogy aki elkezd alulmaradni, annál hamar tovább romlik az önbecsülés, hiszen az állandó alulmaradással csak úgy lehet megbirkózni, ha elhiszi magáról az az iskolás, hogy ez így normális. Ő vesztes, alulmaradó, és a strapa helyett a könnyebb ellenállás felé indul. Amiből aztán nagyon hamar szorongás, regresszió vagy korai terhesség, korai iskolaelhagyás, erőszak, szerhasználat, kriminalitás lesz. Míg végül, elérve a felnőttkort, nemcsak ő jár nagyon rosszul, hanem az egész társadalom is. Ez senkinek nem jó.

Az én kérdésem az: hol vannak ezek a gyerekek? Hol vannak azok, akiknél a hagyományos módszerek – mint a sok házi feladat – kudarccal járnak tanárnak, diáknak egyaránt? Akiket több idő és energia lekötni? Akikhez egyenként kell odafordulni, hogy sikerélményhez jusson tanár és diák? Ők mindenhol ott vannak: északon, délen, keleten, nyugaton, fővárosban, kisvárosban, falun. Ha pedig mindenhol ott vannak, akkor hova járnak iskolába, kik a tanáraik? Engem ez izgat a legjobban, de nem elsősorban mint pedagógust, hanem mint Krisztus-követő egyháztagot.

Utánanézve az adatoknak, az rajzolódik ki, hogy a három legnagyobb történelmi egyház közül sajnos egyik sem jeleskedik a kiemelt figyelmet igénylő gyerekek befogadásában és támogatásában, hiába kiemelt célja ez a nemzeti köznevelési törvénynek. Vagyis kevés a kerekesszékes vagy nagyothalló vagy hiperaktív vagy szegény vagy aluliskolázott családból jövő gyerek a katolikus, a református és az evangélikus iskolákban. Akár van felvételi elbeszélgetés, akár nincs, és hiába méri a központi írásbeli felvételi is csak a matematika- és a magyartudást, a végeredmény mégiscsak ugyanaz: a kiemelt figyelmet valaki másnak kell megadnia ezeknek a gyerekeknek. Valaki egyházon kívülinek, és azt hiszem, ez az, ami zavar.

Mit lehet tenni? Az első lépés talán, hogy elfogadjuk, hogy ha az egyház Krisztus teste, akkor azzal nem összeegyeztethető a kiemelt figyelem megadásának elhárítása. Krisztus nem a jól neveltekhez, a jól szituáltakhoz és a jó tanulókhoz küldte tanítványait, hanem mindenkihez. Ezt a – mára már egyre több figyelmet magára vonó – helyzetet nem az egyházak és nem az egyházi iskolákban és óvodákban dolgozó pedagógusok akarták, hogy így legyen. Azonban a magyar oktatási rendszer egésze így működik, az egyházi intézmények pedig ennek a rendszernek a szerves részei. Ha azt szeretnénk, hogy ne így legyen, az magától nem fog megtörténni. A változáshoz a helyzettel való szembenézés, majd az azt követő aktív stratégia kialakítása kell.

Az első lépés azonban annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy – úgy is, mint jogkövető állampolgárok és mint Krisztust követő egyháztagok – akarjuk-e egyáltalán a változást.

* * *

A szerző író és angoltanár, jelenleg a pilisi Gubányi Károly Általános Iskolában tanít. Legutóbbi kötete Tanárnő, kérem! (Luther Kiadó – Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2019) címmel jelent meg. A kelenföldi evangélikus gyülekezet aktív tagja.

A cikk eredetileg megjelent a Credo című evangélikus folyóirat XXVIII. évf. 2022/1. számában a 12–15. oldalon. A folyóirat előfizethető nyomtatott és digitális formában, valamint korábbi lapszámai megrendelhetők a Luther Kiadó webáruházában.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-19-20
Lelkipásztor banner 2023-11

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső