Skip to main content

2024. március 11. 9:55

Jól beverték Dávid orrát

Avagy kell-e a művészettörténetet végképp eltörölni

2023 végén nagy felháborodást keltett meglehetősen széles körökben, hogy a középiskolákban választható tárgyként sem lehet művészettörténetet tanulni, illetve megszüntették a tárgyból az érettségit. A helyzet azonban az, hogy már a 2020-ban megjelent, átdolgozott Nemzeti alaptantervből is hiányzik. Cikkünk nem fog tudni teljes körképet és látleletet adni a problémáról és várható következményeiről, de felvillant néhány fontos szempontot, amelyeket részben e-mailben megkeresett értelmiségieknek – közöttük festő, tanár, költő, közgazdász, néprajzos, építész, muzeológus, irodalmár, szerkesztő – köszönhetünk.

20240310 Jol bevertek David orrat

„…hogy az érzéseinket artikulálni és így egyre gazdagabbá fejleszteni tudjuk, a művészetnek köszönhetjük. Hogy az intellektusunk olyan bámulatos fejlődésen ment át, azt a nyelvnek. De a nyelv szorosan együtt fejlődött a képi ábrázolásra való képességünkkel. Ha mindennek a fejlődését és történetét nem osztjuk meg többé a gyerekeinkkel, akkor az emberi létük gyökereitől szakítjuk el őket. Ők majd talán ezt a tapasztalatot másképp megszerzik maguknak, de se így, se úgy nem fogják nekünk megköszönni, hogy ahelyett hogy tanítanánk őket, eltitkoljuk előlük, kik is valójában.”  (Vörös István)

„Eötvös József oktatási reformja óta része volt a gimnáziumi képzésnek a művészettörténet tantárgy. Csak két diktatórikus korszakban vezették ki egy időre. Most megint ezt teszik” – mondja Révész Emese egyetemi oktató egy interjúban. Tantárggyá emelése az 1870-es években történt, mert Eötvös úgy vélte, hogy a művelődési demokrácia feltétele a politikai demokráciának.

A polgári – jó esetben a főnemesi – kultúrának mindig is része volt a művészet története, a műalkotások ismerete. Gondoljunk például arra, hogy a lutheránus Radvánszkyak egyik ősi birtokán Mányoki Ádám portréi függtek a falakon, míg a másikon régi nyomtatványokat és kéziratokat őriztek. Vagy hány és hány templom építése, oltár emelése mögött találunk mecénás családokat vagy városi, polgári közösségeket! Az igény a minőségre, a méltóra, a folytonosra és – ne féljünk kimondani – a szépre alapvető lételeme ezeknek a teremtő történeteknek.

Tan-tárgy?

Két korszak volt a magyar oktatás és politika történetében, amikor a képzőművészet története nem találtatott fontosnak. Hogy fölöslegesnek, érdektelennek vagy egyenesen veszélyesnek tartották-e, azon is érdemes lenne elgondolkodnunk. Az 1940-es években a honvédelmi ismeretek szorította ki, később a Rákosi-rendszer oktatási reformja szüntette meg a tantárgyat.

Vajon mi vezeti a 21. században a konzervatív kultúr- és oktatáspolitikát, hogy épp azt a tárgyat veti ki az alaptantervből, amelyen keresztül leginkább megfogható a nemzeti múlthoz kötődésünk, és megmutatható a helyünk Európában? Vajon miért lesz súlytalan a vizualitás művelése olyan korban, amikor egyre inkább képek, fotók és videók befogadására és feldolgozására épül a tömegkommunikáció? „A művészettörténet-oktatás alapvető készséget ad(ott) a fiatalok számára. Ha nem tanulnak meg vizuális anyagokat értelmezni és ezáltal kritikusan gondolkodni, nehezebben fognak az életben is boldogulni” – mondja a kommunikációs szakember.

A vizuális kultúra „fedőnevű” új ernyőtantárgy teljesen méltatlan, és a célt sem lehet elérni vele, hiszen minimális óraszámba sűrít mindent, ami vizuális. Ennek párhuzamaként lehetne (ne legyen – írja Lajta Gábor festő) verbális kultúra nevű tantárgy, amely minden verbálist magában foglal a köszönéstől a kortesbeszédeken és az újságíráson keresztül Dantéig vagy Arany Jánosig. Ez az abszurd példa is mutatja, mennyire lehetetlen helyzetbe kerültünk. Igen, mi – a magyar kultúra.

Nemzeti alap

Játsszunk ezzel egy kicsit! Mi ma „a nemzeti alap”? A természettudományokat kihagyjuk a játékból, odáig nem merészkedhet ez az írás. Bár épp A fizika kultúrtörténetének szerzője ír valami ilyesmit: a művészet fejlődése magával húzza a társadalomtudomány fejlődését.

Szent István és Dobó az egri nőkkel: alap. Mátyás király és Mária Terézia: alap. A kiegyezés, de még inkább ami előtte történt: alap. Kodály és Bartók: alap. Liszt Ferenc – egyelőre – alap. Balassi, Csokonai, Petőfi és Kosztolányi: alap. Herczeg Ferenc – újabban – alap. MS mester, Barabás Miklós, Rippl-Rónai vagy Csontváry: nem alap. Azaz a törvényhozók és a Nemzeti alaptanterv (NAT) alkotói szerint nem tartoznak valamiféle nemzeti alapkövetelményhez, ismeretük nem része a nemzeti kulturális minimumnak. A NAT leírja ugyan: „A vizuális kultúra tanulásának célja, hogy a tanuló megismerje a magyar vizuális kultúra meghatározó alkotóit, alkotásait” – de közülük egyetlen alkotót sem említ meg a szöveg. Míg a műveltségi területek anyagában hosszas irodalmi névsorokat olvashatunk, addig egyetlen magyar vagy európai képzőművész, építész neve nem fordul elő.

Természetesen senki nem akarja, hogy a diákok óraterhei növekedjenek. Ám mivel a művészettörténet eddig sem volt kötelező, ez nem jogos érv. Tudjuk, hogy a tantárgyak méltóságát az érettségi határozza meg. Az ének vagy a testnevelés azóta teljes értékű tárgy a maximalista szülők szemében is, amióta érettségizni lehet belőle, vagyis amióta „pontot ér” a felvételin. Művészettörténetből nagyon kevesen érettségiztek – jellemzően az elit gimnáziumokban értelmiségi pályára készülő diákok. Hogy kerülnek majd az egyetemekre, a pályára új diákok? Honnan teremnek majd művészettörténészek, muzeológusok, kurátorok, kritikusok, régészek, műemlékes szakemberek? Ugye abban egyetértés van, hogy szükség van rájuk?

Nem érti Ann Young 2019-es képének üzenetét…,
aki nem ismeri Jean-François Millet Kalászszedőit (1857)

Közös nyelv és tudás

Mi lehet a baj a művészettörténettel, a műalkotások elemzésével, értelmezésével? A fogalmi gondolkodásnál ősibb képi gondolkodás elismerésével? „A képeken keresztül könnyebben megérthetjük azokat a folyamatokat, amelyeket az irodalom és a tudomány szóban és lineárisan tud kifejezni, a képi látásmód megelőzi a szóbelit az egyedfejlődés folyamán” – írja egy irodalomtörténész hozzászóló.

Arról nem is beszélve, hogy a verbalitáshoz képest a vizualitás nyelve egyetemes. Komoly szellemi – és társadalmi – veszélynek érzi a néprajzos, hogy a művészet segítségét nem vesszük figyelembe, nem élünk azzal a lehetőséggel, hogy az egyetemes kultúrának vannak olyan teljesítményei, melyek túlmutatnak nemzeti örökségeken és korszakokon, összekötnek bennünket időben és térben. Közös nyelv és tudás, amelyhez generációk kapcsolódnak, viszonyunk van hozzá. Majd pedig így osztja meg aggodalmait: „Az emberi kreativitással és a tehetséggel való igazi szembesülés lehetősége vész majd el. Hol lesz szó arról így, hogy a művészet szabadságot ad, az igazi alkotó pedig a legmélyebb érzelmek, hit és kétely egyéni és közösségi megmutatására képes olyan módon, hogy közben szolgálja a közösséget, tiszteletben tartja a másságot? Hol lesz arról szó, hogy ugyanazt sokféleképpen láthatjuk, szerethetjük és fejezhetjük ki?”

A legnagyobb kortárs múzeum múzeumpedagógusa szerint a „művészettörténet és egyáltalán a művészeti oktatás szükségessége abban áll, hogy általa a humán, sőt a természettudományi ismeretek, illetve életünk legkülönfélébb területeihez nélkülözhetetlen nyitottság, kritikai attitűd, kompetenciák hatékonyan aktivizálódnak”.

A művészettörténész ezeken túl még egy megkerülhetetlen elemet tár elénk: „Mint tudomány kritikai gondolkodásra nevel. A vizuális kommunikáció korában élünk, a képi tradíciók, jelentések, jelentésváltozások ismerete nélkülözhetetlen a jelenkori vizuális kultúra megértéséhez, egyes jelenségek kritikai szemléletéhez. Ha nincs lehetőség gimnáziumi oktatásra, ha a legérzékenyebb korszakukban nem férnek hozzá a gyerekek ezekhez az ismeretekhez, akkor később nehéz pótolni, pedig a kulturális örökség része.” Azaz sokak szerint a tantárgy megszűnése erősen növeli a kulturális szakadékot, hiszen a jobb módú városi, fővárosi értelmiségi családok a maguk módján és eszközeivel megpróbálják majd a hiányosságokat betölteni.

A látás iskolája

„Láss, láss, ne csak nézz! – énekelte Szörényi Levente az 1960-as években. – Azt mondom: láss, mert sorsod csak így érted. / Lásd, mit meg kell látnod, másképp kell már élned!”

Művelés nélkül nincs termés. A műalkotások sokféleképpen, szabadon értelmezhetők. Luther maga buzdított erre, és jelentette ki a képrombolásvitában, hogy a befogadó a hibás, ha az ábrát összetéveszti az ábrázolttal. „Mivel vizuális korban élünk, a szemek művelése kötelező bravúr” – üzeni egy teológus. Az épített örökség körbevesz minket, ebben élünk – többen is felhívták erre a figyelmet. „A városi kisgyerekek előbb látnak a környezetükben szobrot vagy oszlopos épületet, mint malacot vagy bocit, ellentétben a képeskönyvszerzők elképzeléseivel.”

Valóban nincs igényünk a környezetünk értelmezésére? Nemhogy megszüntetni kellene a tárgy oktatását, hanem szorosabbra vonni a zene-, és az irodalomtörténet tanításával, komplexszé tenni a művészetek ismeretét, hiszen mindez az életben is komplex módon jelenik meg. Óvatosabban utal erre a sok évtizedes gyakorlattal bíró festőművész-tanár: „Úgy vélem, a művészettörténetnek mint önálló tárgynak helye van a középfokú oktatásban. A tárgy jól tanítható, szemléltethető, múzeumpedagógiai kapcsolódásaival érthetővé válik a tanulók számára. Mivel erős kapcsolata van a történelem, az irodalom és a földrajz tárggyal, hivatkozási alapként (referenciaként) is szolgál.”

Ne borulj fel!

„A gyermekre minden hat, s mentül különbözőbbek a hatások, annál inkább várhatjuk, hogy kifejlődése ferde s egyoldalú nem lesz” – üzeni a mának is Eötvös József. A zenetörténész is egyértelműen fogalmaz: a művészeti nevelés célja és feladata kanalizálni az érzelmeket akkor, amikor szinte minden figyelem az értelem kiművelésére irányul. „Egyensúly hiányában az ember felborul.”

„A művészetek segítenek embernek maradni, közelebb visznek a másik emberhez, a Természetfelettihez, sőt, önmagunk megismeréséhez is hozzásegíthetnek. A művészi kifejezés univerzális, a művészetek nyelve nemzeteken felül áll. A művészet története tulajdonképpen az emberiség története. Ha erre nemet mondunk, nemet mondunk a saját történetünkre is” – így egy irodalmár. Mondandójára rímel a közgazdász véleménye: „Az európai zsidó-keresztyén kulturális örökség megtartását leghatékonyabban a művészettörténet tudja biztosítani.”

„A műalkotások az emberi teremtőképesség bizonyítékai. A szobrok, festmények, épületek, iparművészeti tárgyak megismerésekor kívül kerülünk a hasznosság és célszerűség mindig aktuális és sürgető kényszerén, hogy kívül kerüljünk az időn, és bekapcsolódjunk az időtlen, az időn felül és kívül álló halhatatlan munkájába, és gyönyörködjünk benne” – üzente Molnár Krisztina Rita író, költő, műfordító.

Nem tehetünk mást, tiltakozunk. A „hogyan tovább?” kérdésre többféle válasz született, születik. Szilágyi Ákos író nemrégiben készített interjúban azt javasolja, hogy venni kell a fáradságot, és mindennap azzal kezdeni a tanítást, hogy elővesz a tanár egy képet, és rászán tíz percet a napból… Nem tudomásul venni, hanem tudatosan tenni ellene. Mások ismeretterjesztő előadásokat vállalnak, és azt sem árt tudnunk, hogy az egyetemek előadásai nyitottak bárki számára. Meg a múzeumok is. Műveljük kertjeinket!

A szerző művészettörténész, az Evangélikus Országos Gyűjtemény igazgatóhelyettese.

„Elfogadhatatlannak, átgondolatlannak, rövid és hosszú távon egyaránt rendkívül ártalmasnak tartjuk a döntést, amely a képző-, ipar- és építőművészet több ezer éves múltjáról és kortárs alkotásairól úgy véli, hogy az nem szerves része az általános műveltségnek. Minthogy ezzel párhuzamosan a film- és médiaismeret oktatását is kivezetik a tantervből, a vizuális kultúra története, kortárs gyakorlata és elmélete teljességgel kívül kerül a gimnáziumi ismeretanyagon.
A képek és szavak története egyenrangúan fontos része az egyetemes kulturális tradíciónak. Az európai és magyar képzőművészet hagyománya és jelene semmivel sem alacsonyabb rendű, mint az irodalmi örökségünk. Különösképp így van ez a 21. század képközpontú kultúrájában, amely képek és szavak szintetikus egységével kommunikál. A művészetek történetének ismerete elősegíti az egyetemes, európai és nemzeti művészeti örökség tudatos gondozását, építészeti, festészeti, szobrászati, iparművészeti, fotóművészeti örökségünk fenntartását és ápolását. Ennek az ismeretanyagnak a kiiktatása az általános műveltség köréből nemzeti művészeti örökségünk lebecsülését is jelenti, végső soron kulturális versenyképességünk meggyengüléséhez vezet.
A művészetek történetének ismerete más tudományágak, úgymint a történelem, a régészet, a filozófia, a szociológia vagy a pszichológia gyakorlását is elősegíti, mert a tárgy hiányában ezek a tudományterületek sem érthetők meg vagy tanulhatók, illetve gyakorolhatók a maguk teljességében. A tárgy oktatásának hiánya a tudományágak közti átjárhatóságot szűkíti, nehezíti az interdiszciplináris gondolkodásmódot.”
Az MTA Művészettörténeti Tudományos Bizottságának közleménye

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. március 10–17-i 89. évfolyam 9–10. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvkereskedésben (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-15-16
Lelkipásztor banner 2023-11
Credo banner 2023/3.

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső