Skip to main content

2023. november 14. 8:24

„Családtag lettem a gyülekezetben, nem próféta”

Interjú az Ordass Lajos-díjas Krähling Dániel nyugalmazott esperessel

Gyermekkori emlékeket is fel tud idézni Ordass Lajosról Krähling Dániel, akit 2023-ban a püspökről elnevezett díjjal tüntetett ki egyházunk vezetése. A nyugalmazott esperes szinte végig abban a gyülekezetben töltötte lelkészi szolgálatát, ahol maga is felnőtt: Bonyhádon édesapját követte a szószéken.

Krähling Dániel nyugalmazott esperes átveszi az Ordass Lajos-díjat

– Esperes úr már számos – világi és egyházi – elismerésben részesült. Az Ordass Lajos-díj, amely egyházunk legmagasabb, lelkészeknek adományozható kitüntetése, mit jelent az ön számára?

– Őszintén szólva meglepett, hogy én kapom a díjat. Már visszavonultam, s úgy éreztem: amit megtehettem, azt megtettem. Amikor Fabiny püspök úr felhívott a hírrel, azt hittem, tévedés. A Déli Egyházkerülettől ugyanis korábban már kaptam egy Ordass-emlékplakettet, s először erre gondoltam. Úgy ítéltem meg, ez nekem nem jár.

– Több mint öt évtizedes szolgálata során rácáfolt a mondásra, hogy „senki nem lehet próféta a saját hazájában”. A tolnai németség körében gondozta a nyájat, ott, ahol felnőtt, és ahol az édesapja volt az elődje.

– Én így voltam próféta, pontosabban nem is próféta, inkább családtag. Velem az emberek a saját nyelvjárásukban beszélhettek. Nem kellett erőlködniük sem a magyarral, sem az irodalmi némettel. A lelkipásztorkodás nyelve a környezetemben a hesseni tájszólás volt. Ezért rendelt engem ide Káldy Zoltán püspök annak idején. Túl nagy feladatot szabva rám döntött így, amikor az ötvenhárom évesen ereje teljében megbetegedett és elhunyt édesapám helyére küldött. Nálunk természetes volt, hogy a nap bármely szakában, bármelyik órájában a gyülekezet rendelkezésére állunk, volt rá példa, hogy éjjel háromkor kerestek minket. De mi is családként számíthattunk a gyülekezetre. A tolnai svábok őszinték, de kemények, ami a szívükön, az a szájukon – de ez is része egy család életének.

– Lelkész édesapja mellett jól látta a hivatás szépségeit és nehézségeit. Hogyan érte az elhívás?

– A Rákosi-korszakban voltam iskolás, kemény elnyomás alatt. Szüleim és az egyházmegyei lelkészek egy korosztályt képviseltek, mi, lelkészgyerekek is egykorúak voltunk. A negyvenes évek konferenciagyakorlata szerint apáink évente két napra összehoztak minket papgyerek-konferenciára, hol Sárszentlőrincre, hol Egyházaskozárra, Keszőhidegkútra. 1962 nyarán Sólyom Karcsi bácsi Márk evangéliuma alapján beszélt János Márkról. Arról a kisfiúról, aki egyedüliként hallgatta ki Jézus imádságát az Olajfák hegyén. Az utolsó vacsora háziasszonyának fiaként ugyanis később a tanítványok és Jézus után osont. Ez az ifjú tanúja volt Jézusnak, s nem volt képes nem tanúskodni arról, amit látott. Úgy éreztem: mint aki hallotta, látta, ott nőtt föl Jézus körül – nekem ezt kötelességem továbbadni. Épp középiskolát váltottam: Gyönkön még az orvosi egyetemre készültem, Bonyhádon már tudtam, a teológiára jelentkezem. Édesapámnak később mertem elárulni. Örömmel és aggodalommal fogadta döntésemet. Nagyon féltett az akkori viszonyok miatt; őt például évekig zaklatta egy titkosrendőr.

– Mártírsors, meghurcoltatás jutott osztályrészül a díj névadójának, Ordass Lajos püspöknek is. Vele milyen kapcsolata volt esperes úrnak?

– Gyermekként ismertem őt: 1957-ben sűrűn megfordult nálunk Gyönkön, a parókián. Egy alkalommal – éppen nagymosás volt, persze mosógép nélkül – váratlanul beállított, s vele volt Carl E. Lund-Quist, a Lutheránus Világszövetség főtitkára. A püspök megmutatta neki a gyülekezetet. S minden további nélkül leült a főtitkárral a grenadírmars mellé, és velünk ebédelt. Gyerekes családokhoz sosem jött üres kézzel: mindig hozott valami játékot.

– Esperes úr életének egyik örömforrása a zene, az éneklés, a gyermekekhez közel vitt muzsikálás. Olyannyira, hogy ezt a mai napig is gyakorolja.

– Zeneiskolába jártam. A zongorához tehetségtelen voltam, így az éneklés és a szolfézs maradt meg. A teológián kórust kerestem magamnak, énekeltem Budavárban Csorba István karnagy keze alatt és Berkesi Sándornál Angyalföldön, ahol kántorizáltam is egy évig. Nagyon jó volt ott énekelni, mégsem elégített ki, így beálltam a Lutheránia énekkarba is. Ott ismertem meg a feleségemet, akivel ötvennégy éve vagyunk házasok. Jelenleg is tagja vagyok a Szekszárdi madrigálkórusnak. „Rávettem” őket, hogy énekeljünk Bach-kantátákat. El is énekeltünk vagy húszat.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-13-14
Lelkipásztor banner 2023-11
Credo banner 2023/3.

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső