Skip to main content

2024. február 14. 14:24

Ketten kell őrizni az ajándékot!

B. Pintér Márta házasságról, özvegységről

„A saját küzdelmeimen, nehézségeimen keresztül tudott az Úristen arra formálni, hogy a hasonló cipőben járó nők: özvegy vagy elvált, gyermekeiket egyedül nevelő asszonyok felé tudjak szolgálni. Ahogy a korábbi drogos lesz a szenvedélybetegek legautentikusabb felkarolója, mert ő tudja felmutatni sorstársainak, hogy van szabadulás ebből a helyzetből, hasonlóképp tudtam én is arról szólni, hogy van tovább ilyenkor is” – fogalmaz B. Pintér Márta evangélikus lelkész, aki férje halála után háromgyermekes fiatalasszonyként maradt egyedül még 1997-ben. A következő évben lett egyházunk női missziói szolgálatának referense. Emellett ő a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Női Bizottságának elnöke, és tagja a házasság hete programsorozat szervezőbizottságának is. Főállásban a Podmaniczky János Evangélikus Általános Iskola és Óvoda iskolalelkésze.

B. Pintér Márta evangélikus lelkész

A kilencvenes évek derekán nem volt kialakult hagyománya egyházunkban az egyedülálló nők felkarolásának, támogatásának. Márta 1997 nyarán mégis gondolt egy merészet, és konferenciát szervezett elvált, illetve özvegy édesanyáknak és gyermekeiknek – még házasként. Szintén lelkész férjével Pilisen szolgáltak akkoriban, így a kivitelezhetőség jegyében a szomszédos Albertibe hívta az asszonyokat.

Mint meséli, minden empátiája és együttérzése mellett azt érezte, gyerekeivel együtt kívülállónak számítanak a táborozó családokhoz képest, de ettől függetlenül köztük és a résztvevők között mégis szoros kötelék alakult ki. Amikor a tábor utolsó napján Márta egy arról szóló igés kártyát húzott emlékül, hogy Isten az „árváknak atyja, özvegyeknek védelmezője” (Zsolt 68,6), úgy vonatkoztatta magára, hogy Isten a jövőben is számít rá ezen a szolgálati területen.

Később tudatosult benne, hogy az Úr valójában felkészítette őt a bekövetkező tragikus eseményre. „Véget ért a hét, hazamentem – és két nappal később már én is özvegy voltam…”

Isten irgalma nagyobb

A megelőző hónapokban Márta érezte, ahogy férje feszültebb, munkahelyi terhek nehezednek rá, azonban nem fogadott el segítséget. Ezért is javasolta neki, menjen szabadságra, szakadjon ki egy időre a mindennapokból. Tervben is volt, hogy mihelyst véget ér egy még rájuk váró gyülekezeti tábor, elkíséri kamionsofőr barátját egy hosszabb útjára – de végül erre már nem került sor.

„János halálát követően felhívott Frenkl Róbert, egyházunk akkori országos felügyelője. Neki orvosként a lélek betegségeire is volt rálátása. Néhány kérdés és a rá adott válaszaim nyomán felállította a diagnózist: akut depresszió. Ez – ha utólag is, de – sok mindenre magyarázatot adott. Az Úristen nagy kegyelmének tartom, hogy csak apránként, több esztendő alatt világosodtak meg előttem a dolgok, és nem egyszerre zúdult rám minden abból, ami János döntéséhez vezetett. Ez az isteni irgalmasság azért is fontos, mert az ilyen élethelyzetbe kerülő családok önmagukat is vizsgálgatni kezdik: mit nem vettek észre, mit tettek helytelenül? A depresszió az egyik legalattomosabb mentális betegség, belülről emészti fel az általunk szeretett embert, és sokszor mi magunk, a közeli hozzátartozók észre sem vesszük ezt.”

(Kis)gyerekeknek beszélni egy szeretett személy elvesztéséről sosem könnyű. Azt pedig még felnőttként is nehéz megérteni, ha az elhunyt maga választotta a halált.

„Faluhelyen laktunk, a gyülekezet szeme előtt éltünk, a gyerekeknek rögtön elmondtuk a teljes igazságot, inkább tőlünk tudják meg, ne mástól, mi történt pontosan. Rögtön azt kérdezték: »Miért csinálta? Nem szeretett minket? Most édesapa hova fog kerülni?« Édesanyám akkor azt mondta nekik óriási bölcsességgel: »Az Úr Jézus nagyon szomorú, most megdorgálja, de akkor is szereti.« A férjem halálát követő éjszakát én is ebben a tusakodásban töltöttem, és végül ezt az igét kaptam: »Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.« [Zsid 4,15–16] Ez az üzenet, hogy az Isten irgalma és kegyelme nagyobb a mi erőtlenségeinknél, felszabadított az alól, hogy János további sorsa felől őrlődjek.”

Mártát ugyan a püspöke, Harmati Béla azonnal egy hónap szabadságra küldte, de utána vissza kellett térnie a feladataihoz. Így azonban a munkába fektetett energiájával próbálta meg feldolgozni a gyászát, illetve sok erőt adott neki ebben az is, hogy a családjától, barátaitól, valamint az akkori munkahelyi kollégáitól rengeteg segítséget és támogatást kapott. Sorra azt tapasztalta: az Úristen már előbb tudta, mi vár gyermekeire és rá, és elkészítette nekik ezt az utat, hogy újra talpra állhassanak.

Egy év után Pestre költöztek, hogy Márta az akkor megalakuló női missziói szolgálat referense legyen. Az első két hónapban azonban beteg lett, borzasztó fájdalmakkal küzdött. Megbosszulta magát, hogy addig nem engedett teret a gyász feldolgozásának.

„Ez a padlóra kerülés ébresztett rá, hogy nemcsak másokért vagyok felelős, hanem magamért is. Amíg nem váltam özveggyé, hallatlanul nagy tisztelettel figyeltem azokat az asszony testvéreket, akik a férjük halála után önmagukat háttérbe szorítva, feladva, minden áldozatot vállalva a gyermekeik felnevelésére fordították az idejüket, energiájukat. Ez a kép élt bennem arról, milyen egy »mintaözvegy«. Amikor magam is ebbe a helyzetbe kerültem, rájöttem, én nem tudok ilyen lenni, és nem lehetek ilyen.”

Innentől kezdve nagyon tudatosan alakította a családi életüket, a hétköznapokat és a hétvégéket úgy, hogy a gyerekek és a szolgálat mellett legyen némi ideje a barátaival való kapcsolatok ápolására is. A gyerekekkel is megértette: nekik is az az érdekük, hogy az édesanyjuk mentálisan is rendben legyen, és ehhez szüksége van olykor arra, hogy tőlük külön, felnőttek társaságában legyen.

Valósággá vált igevers

Azt már nem sokkal a tragédia után megfogalmazta feléjük, hogy az édesapjuk halálával új fejezet kezdődik az életükben, innentől másképp kell működniük családként, meg kell tudniuk küzdeni a veszteséggel.

„A gyerekeket néha bántotta az a kifejezés, hogy csonka család. Értették a jelentését, és természetesen hiányzott nekik az édesapjuk, de sohasem érezték úgy, hogy az életük ne lenne teljes. Az a kapott igevers megtapasztalt valósággá lett: az árvák Atyja velünk volt. Széles támogató kör állt mellettünk. Volt olyan ismerősünk, aki például elvitte a fiamat horgászni, hogy az ilyen, hagyományosan férfiasnak titulált programok se maradjanak ki az életéből.”

De bármennyire rugalmasak voltak is a gyerekek, és alkalmazkodtak a megváltozott helyzethez, sok olyan, látszólag apróságnak tűnő momentum volt, amely újra és újra felzaklatta őket. „Amikor egy-egy tanév elején ki kellett tölteni az ellenőrző elején a szülők adatait, és oda kellett rajzolniuk a keresztet az apa neve elé, az nem volt könnyű” – mond egy példát Márta. De tapintatlanabb helyzetre is emlékszik: legnagyobb lányának az iskolájából egyszer aggódónak szánt levelet küldtek – csak épp az édesapa nevére címezték. „Akkor azért jeleztem nekik, keserű iróniával, hogy ha ennyire a szívükön viselik a sorsát, akkor nem ártana tudniuk, hogy már évek óta félárva…”

B. Pintér Márta evangélikus lelkész

„Nem jó az embernek egyedül lenni” – Márta is így érezte fiatal, harminchat éves özvegyként, és nem szeretett volna örökre társ nélkül maradni, azonban azt is tudomásul kellett vennie, hogy három kisgyermekkel ismerkedni nem könnyű, annak ellenére, hogy a csemetéi teljes mellszélességgel támogatták benne. Élethelyzete és választott hivatása együtt még inkább feladta a leckét, így a legkomolyabbnak tűnő „udvarló” sem tudta vállalni az elköteleződést a lelkészi hivatással járó életforma miatt. Ezért Márta nem tudott neheztelni rá sosem, helyette szoros és egymást támogató baráti kapcsolatba ment át ismerkedésük.

„Természetesen egyfelől van egy borzasztó fájdalma annak, ha egyedül vagy, ugyanakkor társul hozzá egy nagy adag szabadság is, amit egy idő után már nem biztos, hogy fel akar adni az ember” – ismeri el Márta. Ez utóbbi fontos felismerése volt, amire az évek során döbbent rá, és hasznát vette a Páratlanklub tagjainak, az egyedülálló felnőtteknek a lelkipásztorolása során.

A házasság feladat

Az egyedülléthez hozzá lehet szokni. Márta tudta, keményen hangzik, de olykor arra is figyelmeztette a fiatalokat, hogy nem mindenkinek való a házasság sem. Például ha valaki „belecsontosodott” a helyzetébe, ha kizárólag önmagát akarja megvalósítani, és nincs készen arra, hogy másra is oda tudjon figyelni, akkor nem lesz sikeres a próbálkozása.

„A házasság hetének is pontosan ez az üzenete, hogy a házasság munka, az feladat. Két ember kapcsolatán, a családi élet összehangolásán dolgozni kell – hangsúlyozza Márta. – A házasság intézménye olyan, mint a demokrácia: nem tökéletes, de még nem találtak ki nála jobbat. Noha az Úristen csodálatos rendelése, de aztán ez is alávettetett a hiábavalóságnak. Ahogy mi, emberek sem vagyunk mentesek a bűntől, a romlottságtól, úgy a házasság intézménye sem az.”

Márta a különböző női alkalmakon asszonyok tucatjaival beszélgetett. Ha a férjükre panaszkodtak, akkor velük is találkozni akart, hogy teljesebb képet kapjon arról, mi miatt mérgesedhetett el a helyzet. „A háttérben igen gyakran nem a különböző mentalitásból adódó problémák állnak, hanem az, hogy férfi és a nő egészen másként gondolkodik az intimitásról – emeli ki Márta. – Sokaknak tanácsoltam, forduljanak szakemberhez, menjenek el házassággondozó alkalmakra.”

Ugyanakkor – teszi hozzá – van az a pont, ahol ki kell mondani: ha nem tudnak változni, változtatni a felek, akkor abban tönkre fognak menni, és rámegy az életük, az egészségük. „Mindkettejüknek akarni kell óvni és őrizni azt az ajándékot, amit egymásban kaptak” – húzza alá még egyszer.

Tizenhárom évi házasság után özvegyen maradva Márta már jóval többet élt a férje nélkül, mint vele, de mint mondja, Krisztus szeretete most is összeköti őket. És ha most nincs is társ mellette, akkor sincs egyedül: „Az Úristen mindig velem van, és vele bármilyen helyzetet el tudok hordozni.”

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. február 11–18-i 89. évfolyam 5–6. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvkereskedésben (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-15-16
Lelkipásztor banner 2023-11
Credo banner 2023/3.

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső