Skip to main content

2024. június 10. 8:23

A magánéletben és a hivatásban is összefonódott a sorsuk

Bencéné Szabó Márta és Bence Imre lelkészek a családi munkamegosztásról és a gyülekezeti szőlőfürtről

Kéz a kézben járva, egymást segítve, mindvégig a családra és a gyülekezetre fókuszálva szolgált – közegyházi feladatokat is vállalva – Bence Imre és felesége, Bencéné Szabó Márta. A Budavári Evangélikus Egyházközség lelkész házaspárjával – nyugdíjba vonulásuk apropóján – életútjukról, az ifjúsági munkáról, valamint néhány egyháztörténeti érdekességről is beszélgettünk.

Bencéné Szabó Márta és Bence Imre lelkészek a családi munkamegosztásról és a gyülekezeti szőlőfürtről

Eredetileg mindketten más pályára készültek, végül mégis lelkészek lettek. Hogyan döntöttek a lelkipásztori hivatás mellett?

Bencéné Szabó Márta: Mindkettőnk esetében a család tekinthető közös nevezőnek. Én Bokodról, egy nagyon komolyan hívő gazdálkodó családból származom. Racionális és nagyon hűséges mintákat láttam magam előtt általuk. Nálunk vasárnaponként ünneplőbe öltözött a ház, az udvar, mindenki fölöltözött szépen, majd imádkoztunk, és ha megszólaltak a harangok, akkor templomba mentünk. Ez soha nem volt számunkra kényszer. Már az esztergomi közgazdasági tanulmányaim közben úgy éreztem, hogy a teológiára kellene jelentkeznem, de bizonytalan voltam. Végül egy évig a bokodi termelőszövetkezetnél dolgoztam, de éreztem, hogy nem ez az én utam. Akkor jelentkeztem a teológiára.

Bence Imre: Az értékrendet számomra is elsősorban a család adta. Ezenkívül meghatározó volt a kelenföldi ifjúsági kör. Ott fiatal gimnazistaként Reuss András akkori lelkésztől a teológiai gondolkodást ismertem meg. Gáncs Péter szolgálata alatt a budavári gyülekezetbe is jártam. Lelkész édesapám azt mondta, hogy minden lehetek, csak lelkész nem. A keszthelyi agrártudományi egyetem növényvédő szakán terveztem továbbtanulni, de az érettségi évében valami megváltozott bennem, és édesapám intése ellenére a teológiára jelentkeztem.

Édesapja, Bencze Imre kelenföldi lelkészként átélte, hogy mit jelent a politikai, egyházpolitikai meghurcoltatás. Talán ezért óvhatta a lelkészi hivatástól. Az 1970-es évek közepén még nem fújt a rendszerváltás szele. Tekinthető a bizonytalanság választásának a teológiára jelentkezése?

B. I.: Egyrészt igen, másrészt egyfajta biztonságot is adott ez. Az ugyanis köztudott volt, hogy a papgyermekeknek egy világi egyetemre sokkal nehezebb bekerülni.

1980-ban kötöttek házasságot. Imre első szolgálati helye Beled lett. Hogyan fogadták önöket?

B. I.: Elődünk, Bárány Gyula nagy tekintélyű esperes volt. A gyülekezet a fiatalságunk ellenére szeretettel fogadott, elfogadott, becsülték a szolgálatunkat. Ifjúságot szerveztünk, sok újítást tudtunk megvalósítani a gyülekezetben.

B. Sz. M.: Amikor megérkeztünk, a gondnok felesége annyit mondott, hogy „a papunkat vártuk, és két farmernadrágos gyerek érkezett”. Valóban, huszonévesen bízták ránk a gyülekezet vezetését. 1981-es kibocsátásomat követően 1983 tavaszán volt az ordinációm az első szolgálati helyemen, Szilsárkányban. Előtte Vadosfán voltam segédlelkész.

Imre 1982 és 1990 között az országos ifjúsági konferenciák vezetésében vett részt Gyenesdiáson, 1985 és 1989 között a megalapítója és aktív résztvevője volt a Győr-Soproni Egyházmegye Mustármag ifjúsági körének. Miként indult az egyházmegyei ifjúsági szolgálat?

B. I.: Felismertük, hogy bár a gyenesdiási konferenciákon találkoznak az ország minden tájáról érkezett fiatalok, de miután hazamennek, a saját egyházmegyéjükben nincs ennek folytatása. Táborunkba először kilenc gyermek jött el Csornáról, Beledről és Sopronból. Később mindig nőtt a résztvevők száma, majd általában nyolcvan körüli fiatal járt a táborunkba.

Miért érezte fontosnak, hogy előkészítője és az egyik legfiatalabbként aláírója legyen a Testvéri szó című, 1986-ban megjelent dokumentumnak?

B. I.: Ez a mozgalom egyházújító szándékkal jött létre. Elsősorban Dóka Zoltán és Ittzés Gábor lelkészek voltak a mozgatói. Ők írták össze, hogy az első alkalmakra kiket hívnak meg. Voltak plenáris találkozásaink, és voltak szűkebb csoportmegbeszéléseink is. Elsősorban az idősebb résztvevők gondolatköre alapján született meg a Testvéri szó, amelyet jó szívvel tudtunk vállalni. Ennek a dokumentumnak az egyik üzenete az, hogy alapvetően a gyülekezetekben él az egyház. Ez nem egy hitvallási irat, de nagyon komoly hitvallás volt abban az időben, amikor tulajdonképpen a templom négy fala közé szorították a gyülekezeteket, és bizonyos értelemben kötelező ideológia volt a diakóniai teológia. 1989-ben a Kiáltó szó aláírói között azonban már nem szerepelt a nevem. Úgy éreztem, hogy a Testvéri szó jó alapot ad ahhoz, hogy egyházunk kohézióban újulhasson meg.

Bencéné Szabó Márta és Bence Imre családja körében

Hazánkban 1972-ben szentelték fel az első női lelkészt. Beleden, Szilsárkányban, majd Bakonycsernyén és Súron is Márta volt az első lelkésznő. Hogyan fogadták önt a gyülekezetek?

B. Sz. M.: Szerencsés természetű vagyok, ugyanis optimistán tekintek a világra. Minden szolgálati helyemen, még néhány éve Budapesten is voltak olyan pillanatok, amikor érezhettem, hogy furcsán néznek rám, mert nő vagyok és lelkész, de ezt én soha nem vettem magamra. Hozzáállásom a közösséget is formálta, idővel ők is elfogadták, hogy létezik női lelkészség. Sőt többen visszajeleztek, hogy előnye is van, ha nő a lelkész. Volt, aki miután megtudta, hogy én nem adminisztrátor, hanem lelkész vagyok, egyből „férfi lelkészért kiáltott”. Előfordult, hogy azt mondtam: a beteg sem mondja a fül-orr-gégész doktornőnek azt, hogy férfi orvost kér. Volt, aki ezt elfogadta, de olyan is volt, aki azt válaszolta, hogy az más. Szerintem pedig semmiben nem más! – válaszoltam erre. De az ellenkezőjét is megéltem. Súron a rendszerváltás idején több testvérünk is az én véleményemet kérte ki még a politikai helyzetről is.

1989 és 1998 között Bakonycsernyén és Súron szolgáltak. Hogyan tekintenek vissza ezekre az évekre?

B. Sz. M.: Elődünknek, Zászkaliczky Péternek a hívására érkeztünk új gyülekezeteinkbe. Nagyon kedves emlék számunkra az az időszak. Akkor már három gyermekünk volt, itt született a negyedik. Gyermekgondozást segítő ellátás pedig nem volt a lelkészek számára, ezért kialakítottunk egy számunkra egészséges munkamegosztást. A gyülekezeti szolgálatból a férjem próbált minél többet átvállalni, én pedig a gyermekeinkkel tudtam több minőségi időt tölteni. Bakonycsernyén is nagy ifjúsági élet volt, táborokat tartottunk, eleven finn–magyar kapcsolat jellemezte a gyülekezet életét.

B. I.: A lelkészi szolgálat mellett tagja lettem a rendszerváltás idején megalakult zsinatnak, az egyházi struktúrát és szolgálatot kialakító bizottságban dolgoztam. Nemcsak a társadalom, az egyház is euforikus hangulatban volt, ugyanakkor közegyházi vállalásom számos feladatot jelentett. A gyülekezet idővel érzékenyen, de jelezte, hogy látni is szeretné a lelkészét. Ezután átszerveztem az életemet. Látogatni kezdtem, együttest alakítottunk, egész hetes evangelizációkat szerveztünk. Ezeken az alkalmakon zsúfolásig megtelt a templom.

1998-tól a nyugállományba vonulásukig a budavári gyülekezet lelkészei voltak. Hogyan jellemeznék ezt az időszakot?

B. I.: A budavári gyülekezet nem egyfókuszú, hanem olyan, mint egy szőlőfürt. Gyülekezetünk nagyon sok különböző közösségből áll, összetétele és a városi léte miatt a közösségek alig találkoznak egymással. Az istentisztelet és néhány további közös alkalom köti össze ezeket a szőlőszemeket. Ezek a kisközösségek nagyon kedvesek számunkra. Hálával tekintünk az itt eltöltött negyed évszázadra, amelyben megélhettük az Istenre figyelő emberek találkozásának örömét.

Márta Budahegyvidéken is végzett szolgálatot nyolc éven át. Mit jelentett ez önnek?

B. Sz. M.: Mindkét mozdulásunk alkalmával a férjemet hívták a gyülekezetek. Ez számomra rendben is volt így, de Istennek hála, nekem is lett mindig szolgálatom. Budahegyvidékre azonban én kaptam meghívást. Nagyon megtisztelő, önbizalom-erősítő volt ez számomra.

Imre 2003 és 2018 között a Budai Egyházmegye esperese volt. Miket emelne ki a tizenöt év munkájából?

B. I.: Azt képviseltem, hogy az egyház a gyülekezetekben él. Hangsúlyt fektettem a munkatársak megbecsülésére, a közösség formálására. Ekkor vált ketté a lelkészi munkaközösség elnöksége és az esperesi tisztség; valamint az esperesi értekezletből ekkor lett esperesi tanács. Évente szerveztünk piliscsabai családos lelkészgyűlést. Ez az egész lelkészi közösséget családiassá tette.

„A közös éneklés a gyülekezeti lét egyik legfontosabb eleme, olyankor az ember nyitottabb lesz a Lélek ajándékaira is.”

Számos ifjúsági ének köthető Imre nevéhez, az éneklés, a zene szemmel láthatóan fontos az ön számára.

B. I.: A közös éneklés a gyülekezeti lét egyik legfontosabb eleme, olyankor az ember nyitottabb lesz a Lélek ajándékaira is. Ezért is öröm számomra, hogy magam is zenélhetek. Öcsémmel, Bence Gáborral még Kelenföldön passiót írtunk, az ifjúsági konferenciákra is írtam dalokat. Bakonycsernyén passiót és Illés prófétáról szóló oratóriumot írtam. Német gyermekénekek fordításait is elkészítettem, és magam is írtam gyermekdalokat. Az év igéje alapján 2014 óta minden évben írok éneket.

Márta szolgálatában mely területek voltak a leghangsúlyosabbak?

B. Sz. M.: Mindvégig meghatározó volt számomra az igehirdetés szolgálata. Prédikációimban arra törekedtem, hogy Isten igéjét élettel telve, közvetlen hangon tudjam mások felé közvetíteni. Úgy érzem, hogy ma is nagyon magával tud ragadni az igehirdetés. Ezenkívül a lelkigondozást és a személyes beszélgetéseket emelném ki.

Milyen módon sikerült egyensúlyt teremteniük a család és a szolgálat között?

B. I.: Mind a négy gyermekünk a hit útján jár, és többféle szolgálatot végez. Ez számunkra nagy ajándék. Nem lettünk gyermekeink lelkészeivé, igyekeztünk a szüleik maradni.

Bencéné Szabó Márta és Bence Imre unokáik körében

Melyik az az ige, amelyik a legjobban kifejezi a több mint négy évtizedes szolgálatukat?

B. Sz. M.: „…ezen a helyen békességet adok! – így szól a Seregek Ura.” [Hag 2,9] Budavári beiktatásomkor ez volt az igehirdetési alapigém. A családban és mindegyik gyülekezetben békességet éltünk meg, amelyért hálásak vagyunk az Úrnak.

Hogyan tekintenek a most következő nyugdíjas évekre?

B. Sz. M.: Kilenc unokánk van, így azt már most látjuk, hogy a naptárunk gyorsan be fog telni családi programokkal is. Én rendszeres szolgálatot nem tervezek.

B. I.: Tizenöt éve az úgynevezett totyogós istentiszteletek szervezése közben fogalmazódott meg bennem, hogy sokkal többet kell a kicsikkel foglalkozni. Most eljön az az idő, amikor a kicsik már kimondottan a saját unokáinkat jelentik majd. Ezt már nagyon várom. Ha hiányozni fog a szolgálat, biztos megtalálom a legfontosabb feladatokat.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. június 2–9-i 89. évfolyam 21–22. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvkereskedésben (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Evélet banner 2024-23-24

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső