Minden eredmény kedvező, ha őszinte szembenézés és reménységgel teli cselekvés fakad belőle. Ez a belátás lehet a vigaszunk az Ipsos Global religion 2023 címmel minap megjelent, globális kitekintésű vallásosságkutatási eredményei kapcsán. A 2023 februárjában végzett online adatfelvétel módszertana felvet ugyan érvényességi kérdéseket, de ezek miatt akkor érdemes erős kétségeket megfogalmaznunk, ha egyébként más kutatások, illetve a saját tapasztalataink cáfolják a fő üzeneteket – amelyek a magyarországi egyházias vallásosságról meglehetősen negatív képet festenek.
A közzétett adatok szerint Magyarország a vizsgált körben a legkevésbé istenhívő országok közé tartozik. Nálunk a megkérdezettek egyötöde válaszolta, hogy hisz Istenben, ennél az aránynál az európai országok közül csak Belgiumban és Svédországban tartják magukat kevesebben istenhívőnek (16, illetve 18%). Ez nem jelenti azt, hogy ne volna meg a transzcendencia elfogadása (ez a legmagasabb érték – 27% – a skálán), de az nem találkozik az egyházi tanítások iránti nyitottsággal az Isten keresése kérdésében, és összességében e két csoport, amely feltételezi egy „magasabb hatalom” meglétét, nálunk nem éri el a lakosság felét sem (47%), szemben a tizenhárom nyugati kultúrkörhöz tartozó ország középmezőnyével (transzcendencianyitottsági sorrendben: Amerikai Egyesült Államok 73%, Lengyelország 64%, Kanada 60%, Olaszország 60%, Ausztrália 56%, Németország 45%, Spanyolország 45%, Franciaország 44%, Nagy Britannia 43%, Belgium 42%, Svédország 41% és Hollandia 39%).
Általánosan a keresztény dominanciájú régiókat vizsgáló felmérésben hat latin-amerikai ország a legtöbb tekintetben sokkal vallásosabbnak bizonyul; a muszlim világot Törökország, Afrikát Dél-Afrika reprezentálja, mindkettő igen magas vallásossági adatokkal. Ellentétpárjuk a Távol-Kelet: Dél-Korea és Japán válaszolói nem nagyon tudtak mit kezdeni a kérdésekkel.
Az imádság gyakorisága is hasonló mintát követ, de e téren a magyar adatok még erősebben mutatják az intézményesültséggel szembeni távolságtartást. Míg a teljes minta 30%-a havonta legalább egyszeri egyházi alkalmakon kívüli imádkozásról számol be – ami szintén a keresztény középmezőny –, addig a templomi imádkozást ilyen gyakorisággal csak 11% választja. Ennél csak Belgiumból (és Japánból) érkezett rosszabb adat. A „felsőbb hatalom” tételezésének arányánál (60%) a vallások alapvető transzcendens entitásaiban való hit a mintáknak általánosan a kisebb részére jellemző (menny 52%, pokol 41%, ördög 41%, angyalok 49%), a magyar adatok pedig itt is csak az átlag mintegy kétharmadát érik el, a racionalisztikus európai trendbe illeszkedően.
A vallási tolerancia is hasonló: az összminta háromnegyede számára teljességgel elfogadható, ha más vallású emberek veszik körül. Dél-Afrika, Szingapúr és az angolszászok esetében 90% körüli az arányuk, és csak Japánban, Németországban és Dél-Koreában alacsonyabb a kétharmadnál ez az arány. A magyarok 72%-a gondolkodik így, és mindössze 6%-unk (!) tisztelné kevésbé a másik embert, ha kiderülne, hogy nincs vallásos hite. Pozitív interpretációban ez az elfogadás és tolerancia jele, de magyarázható a vallásosság csekélyebb fontosságával is. Az egyháziasság alacsonyabb magyar szintje mellett ugyanis a vallás társadalmi és személyes szerepének, hatásának megítélése kapcsán kaptunk olyan adatokat, amelyek nemcsak a teológiai reflexiónkat, hanem az egyházi működésünk tágabb összefüggéseit is érintik: a magyar mintán nem látszik, hogy a közösségi életben különösebb jelentősége lenne a vallásosságnak. Itthon sem jobb állampolgárnak nem tartják a vallásosokat, sem az ország polgárainak morálja szempontjából nem tartják jelentős tényezőnek a vallásosság jelenlétét (méghozzá a többi országhoz viszonyítva a legalacsonyabb adatokkal). Azt a sűrűn elhangzó közhelyet, miszerint a vallásos emberek boldogabbak, szintén csak honfitársaink 32%-a osztja (csak a japánok gondolják nálunk kevesebben így).
Ezen persze gondolkodjanak el a politikai kereszténység világi szószólói. Ami azonban minket még drámaibban kell érintsen, az a vallásosságnak a személyt érintő definitív erejéről szóló vélemény: a magyarok mindössze 15%-a gondolja a személyiség tekintetében meghatározónak a vallásosságot, szemben a 42%-os átlaggal és a második legrosszabb 24%-os németországi adattal. Ráadásul ez az arány 14%-kal (!) alacsonyabb a hat évvel ezelőttinél, és hasonlóan romló tendenciát látunk a többi témánál is az elmúlt években. Bármilyen módszertani hiányosságai legyenek is esetleg a felmérésnek, ez a tendencia oly mértékben domináns, hogy szembe kell néznünk a belőle fakadó következményekkel.
Ezt az adatsort nem csupán azért tartom fontosnak, mert az ideologikus bezárkózás miatt úgysem tűnik túl reményteljesnek társadalmi vonatkozású témák esetében a közös gondolkodás. Sokkal lényegesebb ennél a krisztusi örömhír átadása terén megnyilvánuló gyengeségünk: még az egyház tanításai szerint istenhívők (20%) között is legfeljebb háromnegyednyien vannak, akik számára a személyes életmegélés érdemi tényezője a vallásosságuk. Legalább erre el kell kezdenünk keresni a megoldást.
