Szemerei János: Ami megoszt, és aki összeköt

Szemerei János: Ami megoszt, és aki összeköt

Share this content.

Az Evangélikus Élet szeptember 23-i számának címlapján jelent meg D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök írása Egyházunk belső egységének külső jelei címmel. A gazdag hazai és nemzetközi teológiai és gyakorlati tapasztalattal rendelkező nyugdíjas egyházvezető szomorúan és aggodalommal írt az egyházunkban kialakult liturgiai összevisszaságról. Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Szemerei János

A lap
október 7-i számának 13. oldalán Tubán József lelkész tollából Az egyház egysége vagy az egység egyháza?
címmel hozzászólás jelent meg ehhez a vezércikkhez.

A hozzászólás hangnemében és
stílusában is nagyon eltér az eredeti cikktől. Harmati Béla egy létező és
sokaknak fájdalmat okozó problémára, egyházunk megosztottságára hívta fel a
figyelmet, és ebből a zsákutcából való kiútkeresésre buzdított.

 A hozzászólásban Tubán József
helyesen állapítja meg, hogy a külső, formális egységnél fontosabb az
evangélium tanításában való egység. Azt a véleményét is jó szívvel el lehet
fogadni, hogy egyházunkban a hitoktatásban, az igehirdetésekben irányadó
szempontnak kell lennie a lutheri hitvallásosságnak, és hogy szószékeinkről a
tiszta és igaz evangéliumnak kell hangoznia. A közös nevezőről viszont egyszer
csak átvált egy harcias hangnemre, és támadásba lendül. Ettől a fordulóponttól
már nem a hivatkozott cikkel foglalkozik, hanem az övétől eltérő
véleményűekkel. A felvetésekre nem érvekkel válaszol, hanem vádakkal. Minden
vélt bajért a másként látókat hibáztatja...

Konkrétumok nélkül, „kettős
mércével” és„aknamunkával” vádol, majd „ügynöközni”kezd. A más liturgiai
véleményen lévő kisebbséggel (?) szemben a „teológiai-liturgikai
felkészületlenség” a címke.

A szerző úgy ír, mintha az
evangélikus liturgia területén csak egy helyes forma létezne, és ez az egyetlen
helyes forma került volna veszélybe... Fel sem vetődik benne, hogy Luther
egyházában éppen a reformátor példája és hitvallásainkban is olvasható érvei
nyomán alakult ki a sokféle liturgikus rend néhol díszesebb, néhol pedig
egyszerűbb formája.

Luther
írja: A mise csak merő emberi
találmány, nem Isten parancsolta. Mi pedig minden emberi találmányt bátran
elvethetünk, ahogyan Krisztus mondja Mt 15,9-ben: »Hiába tisztelnek engem, ha
emberi parancsolatokat tanítanak isteni tanítás gyanánt.«”
(Schmalkaldeni
cikkek,
második rész, második tétel, 1. pont.)

A hozzászólás kritikája a
gyülekezetekig (vagy a lelkészekig) is elér. Tubán József felrója, hogy az
énekeskönyv megjelenése után harminc évvel sem használják az úgynevezett
liturgikus rendet a gregorián dallamokkal és feleletekkel…

Nem tudja vagy nem meri
végiggondolni, hogy bizonyos formákkal (ideértve az énekeskönyv és az új
liturgia bizonyos elemeit) kapcsolatos idegenkedés mögött nem „egy szűk csoport
példátlan érzelmi hadjárata”, hanem történelmi, felekezeti tapasztalatok és az
evangélikus identitást érintő kötődések húzódnak meg. Ezekre nem figyelni és
ezekkel nem számolni több mint hiba.

Az irány- és aránytévesztés
koronája, amikor a szerinte „érzelmi hadjáratot folytató szűk csoportot”, (akik
ugyan nem erőltettek senkire semmit, csupán megfogalmazták a más véleményüket)
az egység megbontóiként állítja be...

Akik evangélikusként itt éltek
Magyarországon az elmúlt kilenc évben, és figyelemmel kísérték egyházunk
életét, azok jól tudják, hogy mi történt. Akik olvasták az egyházi újságokat,
látták és hallották az evangélikus hitéleti műsorokat, azok jól tudják, hogy a
jelenlegi összevisszaságot és megosztottságot az egyoldalú és erőszakos
propaganda korbácsolta fel, amely lényegében párbeszédképtelen volt. Ez
erősítette fel és polarizálta az egyébként is meglévő, de komoly problémát nem
okozó szemléletbeli és teológiai különbségeket. Ennek voltunk tanúi és
elszenvedői a közegyházban, a lelkészek között, és sajnos ez okoz mindmáig
problémákat néhány gyülekezetben, ahol a liturgiai területen egyoldalúan
elkötelezett lelkész ráerőszakolja akaratát a közösségre.

Ebből a zsákutcából kiutat kell
találni.

Személyesen is elkötelezett vagyok
ebben, püspökként pedig törvényben előírt kötelességem is az egyház egységén
való munkálkodás.

A világ úgy működik, hogy az erőszak
ellen ellentétes irányú, de nagyobb erőszakot vetnek be. Az erő, az erőszak
hatalmának ez a logikája. Erőszakkal viszonylag egyszerűen rendet is lehetne
teremteni ebben az egyházi zűrzavarban is. Ehhez az egyik vagy a másik formát
kötelezően el kellene rendelni. Viszont parancsszóval csak látszategységet,
külső egyformaságot lehet teremteni. Minden diktatúra el tudja érni az egységet
a felszínen. De csak a felszínen. Az erőszak látszategysége alatt azonban
mindig megnő a feszültség. Erre sajnos az egyház történetében is találunk
példákat...

Jézus módszere azonban más. Nekünk
pedig Jézusra kell figyelnünk, és őt érdemes követnünk. Ő nem az erőszak, hanem
a szeretet erejével dolgozik. Ő nem erőlteti rá másokra még a jót sem. „Akarsz-e
meggyógyulni?”
(Jn 5,6b) – kérdezi a Bethesda mellett a bénától. A szeretet
figyelmes és tapintatos. Nem gázol át a másikon. Képes úgy is szeretni és
elfogadni a másikat, ahogyan van. Jézus nem a felszínt változtatja meg, hanem
belülről indítja el a változást. Jézusnál nincs uniformis, mégis átalakul általa
minden. A közelében felébred az összetartozás érzése, és benne létrejön az
egység.

Milyen jó felfedezni az Ágostai
hitvallás
VII. cikkében, az egyházról szóló tanításban ezt a jézusi,
nagyvonalú, megengedő, ugyanakkor a lényegre figyelő szemléletmódot: Az egyház valódi egységéhez elegendő, hogy
egyetértés legyen az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában.
De nem szükséges, hogy az emberi eredetű szokások és szertartások mindenütt
egyformák legyenek…”
Harmati Béla idézi cikkében ezt a szakaszt. Tubán
József hozzászólása is utal rá, ő azonban csak az első mondatot idézi.

A jelenlegi nyomorúságunk és a kiút
teológiai megközelítésben:

Egyházunkban egy fontos, de nem
központi kérdés (a liturgia kérdése) helytelenül a centrumba került. A
liturgiai formák (emberi eredetű szokások) nem a teológiai centrumba valók! A reformátori útmutatás szerint a helyükre kell tenni és a
helyükön kell kezelni őket.

Az evangélikus egyházban a fő helyen
a Jézus Krisztusban kapott örömhírnek, az evangéliumnak kell lennie. Jézusnak,
akiről az evangélium bizonyságot tesz, és aki a szentséget szentséggé teszi. Ha
tényleg ő lesz a fő helyen, akkor az emberi (liturgiai) formák kevésbé lesznek
zavarók és megosztók. Benne minden egyéb különbözőség eltörpül, és a vihar
lecsendesül. Ő teremtheti meg közöttünk azt az egységet, amelyet mi, emberek
csak elrontani tudunk.

A cikk megjelent az Evangélikus Élet 2012. november 4-ei számának 13. oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!